Hogyha körülnézünk a Kárpát medencében, de nem csak Magyarországon, hanem Erdélyben is, a Felvidéken meg mindenütt, elég gyakori a - hogy mondjam? - siránkozás, a nyavalygás. Önmagunkat sajnálgatjuk, sebeinket mutogatjuk.

Szóval ez a típus, hogy mostan minket nem szeretnek, hogy mennyi baj van, hogy összeesküvés-elmélet, hogy Trianon, hogy mindenféle gondunk van, ami nagyjából igaz is.

Nem azt mondom, hogy ezekkel de egy kicsit emlékeztet ez a sok siránkozás a gyerekekre, akik ugye az iskolában is megkapják a házi feladatot, s hogy milyen nehéz, s hogy ezt nem lehet megoldani, s hogy mennyi gond van.

És mindig azt mondjuk mi pedagógusok neki, hogy "ne nyafogj, hanem ülj neki és old meg és kész!" Sokkal egyszerűbb megoldani, mint egész délután siránkozni mellette. Nem igaz?

Mostan én egy kicsit a feladatról szeretnék ez alkalommal beszélgetni, amit Isten ad. Ugye a Boldogságos Szűzanyáról olvastuk a Szentírásban, hogy elveszítette a 12 éves Szent fiát. Hát az elég gáz lehetett, úgy mondanánk ma. Nincs, nem kapja sehol, Józseffel keresik itt, ott, amott, körbejárnak mindent

Elgondolkoztam azon, hogy a Mennyei Atya azért súghatott volna, hogy: "hu-hu Mária, ott a sekrestyében nézd meg, ott van!" Nem tette meg. Hagyta, hogy Mária a feladatát szépen, nyugodtan, türelmesen megoldja. Mennyire másképp lenne a Szentírás, hogy ha Mária nagy idegesen második nap estére bedobta volna a törölközőt: Ő megy haza, kész nem keresi sehol, semmi, annyi. Nem hiszem, hogy mennynek Királynőasszonya lett volna belőle, nem igaz?

Azt hiszem, az Isten által számára felkínált feladatok megoldása által nőtt fel oda, hogy valóban Mennynek Királynő Asszonya legyen. Hát biztos, hogy nem volt könnyű azt minden nap szépen mosni, főzni, takarítani, kis Jézust pedánsan iskolába járatni, stb, stb. S milyen érdekes, hogy a Mennyei Atya - mit tudom én - egy láncfűrésszel meg is dobhatta volna - hogy mondjam? - Józsefet, hogy ne vacakoljon ott a fűrésszel, de nem tette meg.

És Máriának sem adott egy - mit tudom én - egy mosógépet, vagy - hogy mondjam? - egy mosogatógépet, vagy egy ügyes kávéfőzőt. Valószínű megtehette volna Isteni hatalmával, de hagyta, hogy József, Szűzanya szépen a feladatait megoldva felnőjön. S én azt gondolom, hogy Isten legszebb ajándéka, amit az embernek adhat a Feladat. Mert a feladataink által növünk fel.

Ha egy sportoló hogyha emelgeti a súlyokat, általa izmosabb lesz, és nem haragszik arra a súlyzóra, mert bajnok akar lenni. Nem igaz? És ugyanígy a gyermeknek, aki a házi feladata fölé görnyed és oldja meg a problémákat, és tanulja azt az Anyám tyúkja, vagy akármelyik verset, azzal - hogy mondjam? - nem az Anyám tyúkja lesz több, hanem a gyermek, aki azt a feladatot megoldja, vagy megtanulja azt a verset. Nem igaz?

Tehát igazából minden egyes feladat Isten szép ajándéka! Persze kiskorunkban tanáraink, szüleink állítanak feladatok elé. Ilyen feladat, amikor meg kell tanulni járni. Hát az nem egy könnyű dolog, mekkorákat esik szegény gyerek, milyeneket sír. Mi mosolygunk, ölbe vesszük, puszilgatjuk, de nem beszéljük le a járás feladatának az elsajátításáról a gyereket.

Nem rakjuk egy tolószékbe, hogy most akkor taligázzunk vele, hanem hagyjuk, hogy kínlódjon szegényke, majd csak megtanulja. Nem?

Olyan érdekes: olvastam vagy hallottam, hogy Magyarországon mondták, hogy az idéntől talán nem lesz szóbeli felvételi, mert az stresszeli a gyerekeket! Hát borzasztó! Hát hogy mondjam, a feladatot nem lenne szabad - hogy mondjam? - elvenni! Hanem inkább kedvet kellene támasszunk magunkban és egymásban is, ahhoz, hogy igenis felemelt fővel az összes feladatunkat, amit külön-külön is, de akár együtt, mint nemzet is meg kell, hogy oldjunk. Egy gyereknek feladata, mikor akkora lesz, hogy - hogy is hívják? - hogy meg kell ismerkednie egy lánnyal, nem? Milyen sokszor lehet hallani, hogy: "A mai világban nősülni? Hát kit vegyek el? Igazán! Ne röhögtessen Csaba testvér! Mire, miből?!"

Hogy mondjam? Én azt gondolom, hogy egy fiúnak feladata az, hogy kiválassza élete társát. Nem? Hát nem egy könnyű feladat, én nem is mondom. Kell keresni egy lányt (nekem nem sikerült annak idején, azért vagyok cölibátusban, talán) oda kell vinni neki egy virágot, a lány vigyorog, meg mit tudom én, esetleg ottan modrázik, akkor a fiú érzi, hogy hú ezt még kell gyakorolni, ez nem ment egyszerre Előbb utóbb, ha jól megoldja a feladatát, lesz egy boldog családi élete, öröm lesz a mindennapja. És nem a tanár ad jegyet erre! De ha nem oldod meg jól a feladatot, hát akkor senki nem mondja azt, hogy ez négyes vagy hármas, hanem te magad érzed a bőrödön, mikor a kedves nejed ottan - hogy mondjam? - néhány dolgot megjegyez, és állandóan zsummog és - hogy mondjam? - zsörtölődik, hogy ezt a feladatot nem éppen jól oldottad meg. S utána ugyanaz van, hogy most annak az asszonykának otthont kellene, fészket kéne rakni. Feladat, nem? Persze ettől nyafoghatsz és siránkozhatsz, s elmondhatod, hogy milyen nehéz most a XXI. században otthont teremteni, kibújhatsz a feladat megoldása alól, de annak te látod kárát. Rámehet a családi életed - hogy mondjam? - a gyermekeid jövője, sok minden. Tehát én azt gondolom, hogy itt is tényleg segítenünk kell egymást, hogy ezt a feladatot szépen, szentül meg lehessen oldani.

Gyerekvállalás, ugyanígy. Múltkor jött egy asszonyka, s elmondta, hogy az ő férje milyen részeges, s hogy mennyit veszekedik vele, s hogy ezt nem lehet bírni. S mondtam:

- Tudod mit? Egy részeges férjnél mi lehet még rosszabb? Mi? - kérdezte.

- Hát a magány! Szerintem sokkal rosszabb!

És ugyanígy lehet azt mondani, a mai gyerekek ilyenek meg olyanok, biztos, hogy sok baj van egy gyerekkel, de egyedül élni, gyümölcstelen faként sokkal, de sokkal rosszabb! Merned kell a feladatot felvállalni! És hogyha továbbmegyünk ugye, hogy az egyéni feladatok felvállalása mellett, a közösségi életünkben is. Ott van például a Trianon, tény az, hogy ez egy hihetetlen probléma, de azt gondolom, nem szabad ott leragadnunk, hogy miért kellett ez megtörténjen, s hogy történhetett meg stb. stb., hanem: élet Trianon után. Milyen jó lenne, hogyha felvállalnánk ilyen feladatokat, hogy a Kárpát-medencei magyarság gyermekvédelme az Európai Unió keretein belül. Hm?

Szoktam mondogatni, hogy ha ezen a falon lenne egy könyvtár, amelyik a múlttal foglalkozik, milyen nagy lenne. Mohács, Trianon, '56, mit tudom én. Hatalmas könyvtár lenne, ami önmagában érték és jó! De erre a falra raknánk egy olyan könyvtárat, ami a holnappal foglalkozik, pl. ugyanazt mondom: a Kárpát-medencei magyar gyermekvédelem az Európai Unió keretein belül. Erre már lehetne gondolkodni, nem?! És ugyanígy egy csomó más téma is eléjöhetne, amit ki kellene dolgozni, amihez fel kellene nőni.

Én azt gondolom, hogy egy almafának - ugye a terméketlen fügefára is gondolhatunk a Szentírásban, feladata, hogy gyümölcsöt teremjen. Ha nem tudja ezt a feladatot akármilyen tavaszi fagyokkal és szél és vihar és bármi miatt megoldani, akkor igen azt mondják, hogy hát száradjon ki! És ugyanígy azt gondolom a magyar nemzetünk is, a Kárpát medencei magyarság is valamilyen módon rá kell ébredjünk arra, hogy igenis a feladatainkat nem - hogy mondjam - előtte nem nyafogni kell, hanem meg kell oldanunk. A polgármester a maga feladatát, az iskolaigazgató a maga feladatát, a tanár úr a maga feladatát.

Ugye hogyha elmennek ilyenkor, vagy mit tudom én, télidőben sízni az Alpokba, ott van az a fekete pálya. Hát drága pénzt fizet a legtöbb ember, hogy oda felvigye őt a felvonó és akkor, onnan ő a hátborzongató meredeken szépen leereszkedjen. Nem igaz? Nem könnyű! Nehéz feladat. Kihívás. És mégis fizet az ember érte. Miért? Mert szeretné legyőzni! Miért nem néznénk körül, és miért ne figyelnénk meg, hogy az élet milyen fekete pályák elé állít! Én azt gondolom, mindenkinek megvan a maga sajátos fekete pályája. A kisgyerek, aki járni tanul, beszélni tanul, a kisiskolás, aki a maga házi feladataival bíbelődik, fiatalember, aki újra udvarolni kezd, és családot akar alapítani, egy felnőtt ember is, megvan neki a maga feladata.

Az én számomra az ember hát a semmiből a végtelenbe tartó lény. Porból lettünk, mondja az egyház, és én hiszem, hogy így is van. Nem majomból, hanem annál sokkal mélyebbre megy vissza az egyház. Abból lettünk. És miért? Hogy két lábra álljunk, és elinduljunk Istenünk, a végtelen felé.

"nem volt ez könnyű, de lenyelem a békát, menjünk tovább!"

Meghívott a Mennyei Atya. Jézus Krisztus azt mondja mindannyiunknak: "azt szeretném, hogy az én örömöm a tiétek legyen." És meghívott erre a hatalmas kalandra. Azt szeretné a Mennyei Atya, hogy felnőjünk ahhoz, hogy Vele egy asztalhoz tudjunk ülni. Hogy az Ő végtelen bölcsességét, jóságát, szépségét megtapasztaljuk. S olyan döbbenetes az, hogy Isten milyen örömöket kínál föl nekünk? Hogy az én örömöm a tiétek legyen! A létezés öröme. Jó dolog lenni! Isten felkínálja ezt az örömöt mindannyiunknak, amikor megszülettünk.

Ott van az alkotás öröme, nem? Én azt gondolom, hogy egy szép gondolatsort megfogalmazni, megalkotni, öröm. Láttam nemrég egy embert, aki megépítette álmai házát, felmászott oda a mestergerendára, egy bokrétát felszegezett és egy nagyot kurjantott. Miért? Megalkotta azt, ami számára fontos volt. Büszke rá, örül neki. Az alkotás öröme. Én azt gondolom, hogy egy verset megfogalmazni, egy képet megfesteni, egy szép virágoskertet létrehozni öröm, jókedv.

Aztán ott van Jézus Krisztus, felkínálja nekünk a jóság örömét. Jó dolog jónak lenni, jó dolog lehajolni a másikhoz, jó dolog szeretetben élni. Feladataink felvállalása által lépésről-lépésre hiszem, hogy fel tudunk nőni, hogy Istennek társai, partnerei legyünk. S igazából ez az egyetlen célja a Földön a mi létünknek. S ez olyan szép és olyan jó! Tehát én azt gondolom, hogy én nem tudok addig nyafogni, vagy siránkozni, hogy mennyi baj van Erdélyben. Mindig kérdezik, hogy Te hogy bírod? Hát ez egy nagyon szép feladat! Isten méltónak látott arra, hogy kiválasztott engemet arra, hogy Erdélyben néhány vidéken a gyermekvédelem kérdésével foglalkozzak.

A Boldogságos Szűzanyát az előbb is említettem, olyan szép az Ő életében, ugye amikor a Mennyei Atya rábízza a kisfiának a nevelését, elmegy a templomba. A templom bejáratánál persze ott van az agg Simeon meg a prófétaasszony, s elmondja:

- Jaj Mária! Nagy valamibe tenyereltél! Ez gáz! Hét tőr fogja átjárni a szívedet, és az nem egy kis piskóta, amit Te felvállaltál!

S ennek ellenére a Szűzanya - azt írja a Szentírás - elé megy az oltárhoz, letérdel és azt mondja:

- Nézd Mennyei Atyám én egy egyszerű falusi lány vagyok, én szegény asszony vagyok, de hálából, szeretetből, amiért rám bíztad a Te Szent Fiadat, ajándékba hoztam Neked két gerlefiókát.

Milyen szép, nem? Hát nem azt mondja a Szűzanya:

- Jól van Mennyei Atyám, én leszek a Fiadnak a bébiszittere, de mit fizetsz?

Hanem ezt a feladatot, amit Isten rábízott, ezt megköszöni, vállalja. Persze mondhatná azt is, hogy amikor az angyal szól neki:

- Hát meg kéne szülni a Jó Istent a világra és fel is kéne nevelni!

Erre mondhatta volna a Szűzanya:

- Na kedves angyal, azért miért kell énvelem szórakozni?

Nem?

- Hát én egy egyszerű asszony, lány vagyok egy 17 éves, 20 éves, mit tudom én egy kis vidéki faluban, nekem teológia Nem is végeztem, nem tanították, hogy hogy kell Istent - mit tudom én - házilag így maszekolni.

Nem?

- Ez kicsit meghaladja az én fantáziámat! Hát én ehhez nem értek, kicsi vagyok ehhez, nincsenek eszközeim, nem, nem tudom ezt a feladatot megoldani!

Mondhatta volna a Szűzanya ezt? Igen! Igaza lett volna, de nem ebből indul ki, hogy Ő mire képes. Nem azt nézi, hogy Ő mivel van felszerelve, hanem abból indul ki, hogy mit kér tőle a Jó Isten. Jó Isten tőle azt kéri, hogy Istent kell szülni a világra:

- Oké, Te jobban tudod, legyen nékem, a Te igéd szerint!

S azt gondolom, valahol ezt kellene mindannyian, - hogy mondjam? - felfogjuk. A kisiskolásnak, akinek a tanító néni feladja a házi feladatot, tudnia kell, hogy a tanító néni engem ismer, a feladatot az én képességeimhez méri. Csak meg lehet tanulni azt az Anyám tyúkja verset is. Akkor nekilátsz, és bizakodással megoldod! Miért? Hogy több legyél, gazdagabb legyél! És olyan szép ugye Mózes, amikor az Úr szól neki, hogy menjen és vezesse ki a népet Egyiptomból, akkor Mózes abból is kiindulhatott volna, hogy:

- Milyen mély ez a Vörös tenger?! S milyen hideg! Nem tudom! És akkor jönnek ezek az egyiptomi katonák! És milyen lököttek és hogy kiabálnak, jó lesz, ha visszamegyünk szépen a húsos fazekak mellé, ottan eszünk uborkát, meg póréhagymát, jól elleszünk!

Nem ezt mondja, hanem a Mennyei Atya tőle azt kéri, hogy menjenek keresztül a Vörös tengeren, s ők elindulnak. Ez egy hatalmas feladat, de Mózes és Áron és a többiek merik vállalni ezt a hihetetlen nehéz feladatot, s ezáltal felnőnek oda, hogy Isten választott népe legyenek. Ugyanúgy gondolom, hogy mi is a létért küzdeni, otthonra találni Európában, otthonunkat belakni, élettel megtölteni hát ez egy nagy Vörös tenger! Merünk-e nekivágni? Bízunk-e az élő Istenben?

Árva gyerekek kerülnek hozzánk. Minden egyes gyerekkel az a probléma akkor, hogy sok kudarc után vannak: félelem, szorongás, kishitűség, bátortalanság, és ebből kifolyólag nem is mer teljesíteni, nem is tud teljesíteni, logikus a kudarc, ezek újabb kellemetlen érzést váltanak ki a gyerekből, még jobban bezárkózik, ebből kifolyólag még kevesebbet teljesít és akkor hát ez egy lefelé vezető spirál, ami - hogy mondjam? - teljes bezárkózásig vezethet. Most a pedagógusnak azt gondolom az a feladata, hogy a gyereknek sikerélményt adjon. Jól megérdemelt sikerélményt, mert az önbizalmat ad a gyereknek. Persze, hogy egy önbizalommal teli gyerek jobban tud teljesíteni, jobban mer teljesíteni, még több önbizalomra tesz ezáltal szert. És akkor szépen így egy felfelé vezető spirálba lehet belevezetni a gyereket. Mert akkor - hogy mondjam? -, ha gólt rúgott az a gyerek, hát logikus, hogy a következő edzésen - persze ha még a lányok is sikolytoznak a lelátón, s ez jól esik neki - a következő edzésen háromszor annyit szalad, nem igaz? És akkor logikus, hogy a következő meccsen még nagyobb esélye van, hogy több gólt rúgjon.

Valahogy a népünket ebbe kellene belevinnünk, hogy merjünk, hogy bízzunk az Istenben, hogy akarjunk, hogy igenis a fiatal akarjon megházasodni, családot alapítani, gyermeket vállalni, merjenek álmodni! Na, hogyha ez a folyamat leáll, akkor a népünknek vége van! Én nagyon-nagyon haragszom sokszor a politikusokra, mert úgy érzem, hogy legtöbbször mindenféle fals és mellékes problémákat hoznak elénk. Erdélyben is én úgy érzem, nem a románokkal van nekünk a legnagyobb problémánk. Mindenki erről beszél. A legnagyobb probléma ott van, hogy a fiatalok nem mernek családot alapítani, gyereklétszám hihetetlenül lefogyott.

Ha rossz irányba térsz, csak ennyit mond: újratervezés

Ugye mondják, hogy "miért nincs ma Magyarországnak aranycsapata?" Hát az ötvenes években fél millió gyerek született Magyarországon, tavaly meg nyolcvanvalamennyiezer, nem? Hát ezt mindenki látja, hogy ez hova vezet. Szerintem nem az a gond, hogy nincs mit enni, hogy nincs sajtószabadság! Mindenki arról beszél, amiről akar, azt vesz fel, amit akar, szerintem messzemenően a 40-es lábunkkal 44-es cipőben járunk. Anyagilag kb. így érzem.

A legtöbb család messzemenően többet költ élelemre, ruhára, mint amennyire szüksége van. Én házat szentelek Erdélyben, és nagyon sok családhoz jártam be, szegényekhez is, gazdagokhoz is, de úgy érzem, hogy a legtöbb család legalább 2-3 számmal nagyobb cipőt hord, mint amennyire szüksége van. És logikus ebből kifolyólag jó nagy vízhólyagok is vannak a talpán a legtöbb családnak, és mit tudom én miféle kellemetlenségek!

De nem itt van a gond. A gond ott van, hogy tényleg ez a remény nagyon sok fiatalban Sokfelé végeztem ilyen felméréseket, és hogyha a diákokat megkérdezed, hogy "mi az álmod, mi a célod?" Az hogy szép, egészséges család, ez csak a moldvai csángóknál van. Ott a moldvai csángó gyerek arra, hogy mit akar elérni, azt mondja, hogy szeretné, hogy legyen 2-3 pulyája, gyereke. A harmadik mondatban az élete céljai közt ezt megfogalmazza. Nahát Erdélyben, Magyarországon pedig még inkább csak a 10-15. tételben, ha megjelenik a család, a gyermekáldás. Itt látom a legnagyobb problémát. Feladat. Ez is egy feladat, hogy valahogy a magyar nemzetünket az élet igenlésére, az élet értékelésére, az életörömre ráneveljük.

Ugye egy vadász számára, aki kimegy az erdőbe az a címeres vad, hát az nem nehézség, az trófea nem? Persze a vadász foghatna egy lapos békát, s felrakhatná oda a falra, hogy ez az ő trófeája. Na hát az sokkal könnyebb lenne, hát persze. De milyen nevetséges lenne, nem igaz? Az igazi vérbeli vadász számára kihívás az a címeres vad az erdőben nem? Hát egy férfi számára, azt gondolom a nehézség, a gond, hát az - hogy mondjam? - nem nyafogás kéne legyen, hanem becsülettel felvállalt felelősség.

Én annak idején, emlékszem, nagyapám, mikor tavaszi vetés volt, vagy kaszálás volt, számára az a kaszálás - én úgy éltem meg, mint gyermek - mint egy ősi táncot, hogy lejt ott a rend között a sűrűben. Semmiképpen nem a szomorúság s a rosszkedv, s a gyásznak a napja volt az, amikor kezdődött az aratás. Miért van az, hogy a feladatok, a nehézségek, a munka a mai ember számára, hogy mondjam sokszor a gyásszal egyenrangúvá kezdett válni?

Én azt látom, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus eljött hozzánk, szeretettel átölelt és próbál megváltani bennünket. Hát nem merném azt mondani, hogy Jézus földi élete egy ilyen diadalút volt. Hol meg akarták kövezni, hogy végül keresztre is feszítették, nem igaz? A Mennyei Atya rábízta azt, hogy váltson meg bennünket. Hogy mondjam, ez egy nagy feladat volt. És milyen csodálatos ugye, hogy nagycsütörtök, nagypéntek után, Húsvét hajnalán nem azt mondja:

- Mennyei Atyám, na tudod mit? Valaki másnak is adjál feladatot, nekem elég volt! Megyek haza.

Hanem megöleli Mária Magdolnát, s azt mondja:

- Kicsi szívem, menj, szólj a többieknek, találkozunk Galileában! Semmi kecmec, folytatjuk ott, ahol abbahagytuk!

Nem? Hogy mondjam? Nincs benne nyafogás. Nincs benne duzzogás. Nincs benne olyan, hogy most akkor nekem elegem van belőle. Nem mondja azt, hogy "ezt már tovább nem lehet viselni, bírni!" Nincs meg az sem, hogy bosszút állunk, és jól szétrúgjuk Heródes palotáját, nem! Hanem az van benne, hogy "nem volt ez könnyű, de lenyelem a békát, menjünk tovább!" Igaz?

Na ezt a keresztény mentalitást kellene mindannyian megtanuljuk és ezt kellene a fiataljaink felé továbbadni. Ugye a futballmeccsen is azt látjuk, hogy az a csapat, hogyha kap egy gólt, és akkor leül és elkezd nyafogni, hogy az ellenfél képzeljék el berúgott egy gólt! Milyen dolog ez! Én is kifizettem az olimpiára a jegyet Pekingbe meg repülőre, meg minden, s akkor fogják magukat, ők már rúgtak kettőt, s még akarnak rúgni kettőt. Hát hol az eszük, nem? Hát azért jött ő is, hogy győzzön.

S azt gondolom, a magyar nemzetnek, még van egy nagy problémája. Hihetetlenül - hogy mondjam? - a jog számunkra nagyon fontos. Mihez van jogunk, s kötelesség, s ilyen-olyan fuvalmak mögé bújva nagyon sokat tudunk beszélni. Az erdőben kint születik 20 őzike, abból kettő, három nő fel, a többit megeszik a farkasok, nem? Az az őzike hiába ül le, s mondja azt, hogy "én megszülettem, meg mit tudom és miféle, s ez a hülye benga nagy farkas fut utánam! Milyen dolog ez, hát hol az igazság?"

Hát nincs igazság! A létért küzdeni kell, nem? Vagy ő vagy, te, ennyi az egész. Ugyanezt szoktam mondani az árva gyerekeimnek is: "hát kicsi szívem, most gondolkozhatok azon, hogy miért vagy te mostan diszlexiás, vagy mit tudom én, hyperaktív, meg" A mai pedagógus rengeteg ilyen szót elénk tud teremteni, ami mögé bebújik, és ettől nem is kell annyit dolgozni, mert ugye a gyerek ilyen és olyan, ugye nem lehet vele eredményeket elérni. De 18 évesen kimegy a háromváltásos kábelgyárba, a főnök fogja kérdezni tőle, hogy te hyperaktív vagy, vagy milyen? Hát úgy kirúgják, mint a csuda. Igaz? Az őzikének meg kell tanuljon a létért küzdeni. Figyelmes lenni, ébernek lenni, futni, szaladni, gyorsnak lenni. Nem? Ha ezek hiányoznak belőle, akkor legfeljebb kechup lesz belőle. És ez ilyen egyszerű.

S a nemzetek életében is ugyanez van, én azt hiszem. Hogy mostan mekkora igazságtalanság ért minket Trianonkor. Hát érdekes, a legtöbb román úgy éli meg, hogy ők 19-ben elfoglalták Budapestet, s önként, jó szívvel visszaadták fél Magyarországot. Igazuk is van nem? Fegyverrel bejöttek Budapestre, rendet csináltak, nagyhatalmak megkérték, hogy most menjenek haza. Hát a mostani határig visszamentek. Én nem tudom. Hát az ő szempontjukból ez a Trianon. Akkor most miért beszélek én a múltról. Nem azt kellene megkeressem, hogy ebben a kontextusban hogyan tovább? Hogy lehet megoldani ezt a kérdést? S én hiszem azt, hogy igenis van megoldás. Az árva gyerekeimnek mindig azt mondom, hogy mindig van megoldás.

Olyan érdekes ugye, van majdnem minden autóban most már GPS, nem tudom, biztos ismerik. Nagyon aranyos masina. Az ember megy, és akkor bevesz egy kanyart rossz irányba. És akkor nem azt kezdi el a GPS mondani, hogy "Na milyen boldogtalan vagy! Hogy tudtál eltévedni? Ki hallott már ilyet? Hát nem balra kellett volna menni? Te meg jobbra mentél! Hát miért csinálod ezt? Most akkor üljünk le, és elemezzük ki!" Meg mit tudom én miféle. GPS semmi ilyent nem mond, hanem egyetlenegy szót mond: újratervezés!

Trianonkor rossz kanyart vettünk. Hihetetlenül rossz kanyart vettünk. De én hiszem, hogy ennek ellenére a Mennyországba, létünk célját mindenképpen el tudjuk érni! Hát nem lett volna egyszerűbb azt a 200.000 katonát, akiket a Don kanyarba küldtek az Ojtuzi szorosnál, a Gyimesi szorosnál, ott szépen állomásoztatni? Én azt gondolom, hogy megmaradt volna legalább egy része Erdélynek. De most minek kellene ezt még kielemezzük? Hiszem azt, hogy igenis bátran előre kell nézzünk, és kell, hogy keressünk megoldásokat. Az árva gyerekek életében az a mondat, hogy "Ha apukád nem ivott volna! Ha anyukád nem lett volna utcanő! Ha"

Sehova nem vezet! Csak rontja a gyerek életben maradási esélyeit. A gyereknek egy dolgot tudok mondani: "ha te úgy biciklizel, hogy mindig hátra nézel, jó nagyot fogsz esni!"

Csaba testvér