Boldogok… (Máté 5:3)

Még egy történet e témában: egy a középkorban élt remetéről szól a történet, aki egy meredek hegyoldal sziklabarlangjában lakott szerény körülmények között. Ettől függetlenül sokan keresték életük nagy kérdéseivel.

Egyszer egy fiatalasszony érkezett hozzá. „Atyám, eleped a szívem a boldogság utáni vágyakozástól. Fiatal vagyok és erős, és tudom, hogy valami nagy boldogság létezik az én számomra is. De mindig elfut újra tőlem, és az élet olyan nyomorúságosan szegénnyé válik olyankor. Úgy látom, mintha az én boldogságom valahol a távolban volna, és tudom, hogy ha elérhetném, egyszerre minden megváltozna. Szürke életem egyszerre hatalmas, gazdag és szép lenne. Atyám, már imádkoztam is érte, hogy kaphassam meg végre, amire vágyódik a szívem, de hiába. És most már olyan nagy bennem a vágy, hogy szinte felmorzsolja az erőmet. Mit csináljak, hogy elérjem végre a boldogságomat?”

A remete így válaszolt: „Csak hamis úton járva jutnál el hozzá, amitől a boldogság elérését reméled!” „Nem tudok eltávozni tőle – válaszolt az asszony – a boldogság többet jelent számomra, mint maga az élet.” Ezzel megfordult és hazaindult.

Egy év múlva megint eljött a remetéhez és így szólt: „Igazad volt. csak hamis úton járva tudtam hozzájutni a boldogságomhoz. Ez a hamis dolog megtörtént, és ami a boldogságot jelentheti a számomra, most már az enyém, de ez már nem boldogság többé.”

Az ősz ember némán és szomorúan bólintott, de nem szólt semmit.

„Hát nincs boldogság a számomra?” – kérdezte az asszony. Az öreg nem szólt semmit, csak tagadólag rázta a fejét.

„Akkor tehát nem érdemes tovább élni” – mondta szokatlanul érdes csengéssel az asszony.

Menni akart, de a remete maradásra intette: „Van valami, ami több, mint a boldogság. Valami, ami soha el nem múlik: a békesség.”

„Békesség” – ismételte el az asszony e szót és arra gondolt, hogy gyenge kárpótlás ez a boldogságért cserébe. De csak megkérdezte: „Hol kap az ember békességet?”

Az öreg így szólt: „Az egyiknek nagy áldozatot kell hozni érte, a másiknak valami nagy harcot kell végigküzdenie, és a harmadiknak súlyos keresztet kell hordoznia. Mindnyájunknak meg kell hajolnunk a Mindenható Istennek a lelkünk legmélyén megszólaló hangja előtt.”

Az asszony elment, majd egy év múlva újra felkereste a remetét: „Most is igazad volt. Meghoztam az áldozatot, és hallgattam a Mindenható Istennek a lelkem mélyén megszólaló hangjára. Boldogságot már nem keresek többé, de a békességet megtaláltam.”

A nap gondolata:

Az aztán a “híres” békesség, amelyet a mások igaztalansága vagy sérelem azonnal felborít. Az ilyen békesség elvesztése felett nem is érdemes sajnálkozni, hiszen egy fabatkát sem ér. (Trudel)