„Nem mintha már elértem volna mindezt, vagy már célnál volnék, de igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott a Krisztus Jézus. Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem, de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért.”  Filippi: 3, 12-14

Mikor valaki hitre jut, és komolyan elhatározza, hogy követi Jézust, a rendszeres igeolvasás és igehallgatás után, egyszerűen megrémül önmagától. Erre még az ördög is rásegít azt súgván, hogy lám, te nem vagy jó keresztyén, és nem is leszel az soha, hagyd inkább abba az egészet. A lelkiismeret szaván, az ördög sugdosásán túl, környezetünk is hátrahúz minket, amikor visszahalljuk a hátunk mögötti elmarasztaló véleménnyilvánításokat.

Valóban, félelemmel tölt el a tudat, hogy én, mint hívő ember, Krisztust kell, hogy képviseljem ebben a világban, hisz gyarló, bukdácsoló életemmel, sokszor nem példát mutatok, hanem megbotránkoztatok. Sokszor érzem annak a terhét, hogy miattam káromoltatik az Isten neve a világban, ezért különösen vigasztaló számomra ez az Ige.

A lelkipásztorokról, a hívő emberekről hajlamosak azt hinni az emberek, hogy már elérték a célt. Valljuk be sokszor még mi magunk is elhisszük magunkról ezt a valótlanságot.

De ma jó lenne az Úr lábaihoz roskadni és bűnbánattal bevallani, hogy bizony nem értük el, nagyonis nem. Ne féljünk ennek kimondásától, hisz emiatt még nem vet meg az Isten, sőt, az ő kegyelméből a mi tökéletlenségünket, gyarlóságunkat arra használja, hogy megtartson minket az alázatban, a szolgálatban. Valaki azt mondta, hogy ha tökéletesek lennénk, hamar „lelki sztárokká” válnánk, akik már nem Istenre, hanem magunkra mutatunk. Embertelen emberségünk által önmagunktól akar megvédeni az Isten.

Azt is meg kell tanulnunk ebből az Igéből, hogy egymást se ítéljük el. Letér az útról a hívő is, de ezt nem kibeszélni kell, hanem segíteni neki, hogy visszatérjen. Mikor egy hívő ember gyarlóságát látod, ne megszóld, hanem gondolj arra, hogy ő mennyit harcolhat régi énje ellen, és ki tudja mi mindenben győzelemre segítette már őt Krisztus. Ha te nem vagy tökéletes, ne várd el mástól, hogy tökéletes legyen, inkább segítsük egymást a kölcsönös igyekezetben.

Pál jól ismeri magát, látja gyarlóságát, de ez nem bénítja le, inkább serkenti.

Te se hagyd magad testvérem: minél nyomorultabbnak látod magad, annál jobban igyekezz a Krisztus kiábrázolására ebben a világban. Igyekezz a benned élő Krisztust megmutatni a családban, a munkahelyen, az iskolában, vagy éppen ott ahol vagy.

Egyedül nem fog menni, de mindennap Istenre hangolva sikerülni fog. Ezért imádkozzunk ma együtt énekünk szavával:

„Csak vezess Uram végig és fogd kezem, míg boldogan a célhoz elérkezem. Mert nélküled az én erőm oly kevés, de hol te jársz előttem, nincs rettegés.” (423. dicséret) Ámen.