A hegyek ormai is az övéi. (Zsolt 95,4)
Mindig is szerettem a hegyeket. Lehet az alacsony, hosszan elnyúló, mint az arkansasi Ozark-hegység, vagy a drámai képet nyújtó piramis alakú hegycsúcsok a Svájci-Alpokban, a hegyek fensége és titokzatossága mindig nagy hatással van lelkemre.
Amikor azonban az észak-karolinai Smoky-hegységbe költöztem, attól tartottam, hogy ha naponta fogom látni a hegyeket, elveszítem majd a csodálatos látványuk iránti lelkesedésem. Azt gondoltam, egy idő után természetesnek fogom venni.
Napról napra nőtt azonban a hegyek iránti csodálatom.
Mindig ugyanazt a hegyet látom az ablakomból, de sohasem néz ki kétszer egyformának. Az egyik nap a hegycsúcs felhők mögé rejtőzik, másnap viszont kiemelkedik az alatta gomolygó ködből. Olykor teljesen zöldnek látszik a lejtőin lévő fáktól. Az időjárás változásával viszont kékes árnyalatban pompázik.
Gyenge a hasonlat, de valahogy így van, hogy minél több időt töltök Istennel imádságban, igeolvasással vagy a közösségben, annál csodálatosabbnak látom őt.
Minél többet vagyok vele, annál kevésbé tartom jelenlétét természetesnek.
Egyre nagyobbra értékelem fenségének megnyilvánulásait, mióta átélem, hogy naponta velem van.
Imádság: Istenünk, áldunk dicsőséges és fenséges voltodért. Tégy minket szereteted és teremtett világod hű sáfáraivá. Ámen.
Istennel az ember szíve érzékenyebbé válik.
Mike Macdonald (Észak-Karolina, USA)
Kommentáld!