Szenvedő világban élünk. Szenvednek szegények és gazdagok, kicsinyek és nagyok, fehérek és feketék, hitetlenek és keresztények.
Ez utóbbiak szenvedése gyakran több “kérdőjelet” vetnek fel, mint a többiek együttesen. Ha Istent követjük, miért kell szenvednünk?
Dr. Gyökössy Endre, éppen ezekre a nehéz kérdésekre igyekszik választ találni. A gyöngykagyló példájával, ami a szenvedés által termeli ki az igazgyöngyöt, vagy a törékeny cserépedényekbe rejtett kincsek hasonlatával.
“Isten ugyanis, aki ezt mondta: »Sötétségből világosság ragyogjon fel«, ő gyújtott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán. Ez a kincsünk pedig cserépedényben van, hogy ezt a rendkívüli erőt az Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak. Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak, letipornak, de nem pusztulunk el. Jézus halálát mindenkor testünkben hordozzuk, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen testünkben. Mert életünk folyamán szüntelen a halál révén állunk Jézusért, hogy a Jézus élete is láthatóvá legyen halandó testünkben.” (2Kor 4, 6-11)
Ezt az Igét egy szenvedő ember írta, a szenvedő emberek nevében is, hiszen nem egyes szám első személyben beszél Pál apostol, hanem többes számban. Szinte közhely, hogy olyan világot élünk, amikor a maximális szenvedés lehetősége odáig eljutott, hogy totálisan el tudjuk pusztítani egymást. De azért ne gondoljuk azt, hogy valamikor régebben nem kellett nagyon-nagyon sokat szenvedniük az embereknek. Bizony, kellett. Az élet mindig életveszélyes volt. Kain bunkója óta csak az eszközök változtak, de a módszerek, az ember szíve alig.
Ilyeneket olvastunk: szorongatnak, kétségeskedünk, üldözöttek vagyunk, letipornak… Többes szám, tehát nemcsak őt, hanem munkatársait, szolgatársait mind. Az életveszélyes életben csak az szenved még többet, aki az egymásnak feszülő emberek, közé mer állni; egy-egy jó szóval, szelídséggel, szeretetet felajánlva. Az ütköző emberek még többet szenvednek. Nem véletlen, hogy itt a többes szám. Ám nemcsak szenvedő ember írta ezeket a sorokat szenvedő emberek nevében, hanem egy szenvedni tudó ember írta, szenvedni tudó emberek nevében. Miért merem ezt állítani? Mert az idézetben négyszer olvashatjuk ezt a szavacskát, hogy “de”. Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be. Kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe. Üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak. Letipornak, de nem pusztulunk el.
Régóta van egy kedves szavam, amibe - már így nagyon megőszülve, életem utolsó negyedében - szinte az egész teológiámat össze tudnám foglalni. Ez a szó a MÉGIS. Tulajdonképpen ugyanaz, mint a “de”. Mégis szeretni, mégis újra kezdeni, mégis megbocsátani, mégis indulni, mégis tenni, a jégre búzát vetni, hittel. És mondhatnám a de-k és a mégis-ek sorozatát. Csak az tud így szenvedni, aki valamit tanult Jézustól, amit senki meg nem tanított ezen a fölön, se Buddha, se Zarathusztra, se Mohamed, se a Zend-Aveszta, senki, csak Jézus Krisztus: hogy a szenvedést el lehet fogadni, be lehet építeni, át lehet alakítani, és az átalakított szenvedést föl lehet használni. Ezen a Földön minden nagyszerű dolog az átalakított szenvedésből formálódott, legyen az zenemű, vagy valami más csodálatos alkotás.
Az igazgyöngy titka ez, amelynek puha testébe egy kis kristálydarab a tenger mélyén befészkelődik, a gyöngykagyló körülsírja és abból a könnyből lesz az igazgyöngy. A sas titka pedig az, hogy amikor egy iszonyatos vihar hallatlan magasságban odavágná egy sziklához, Van egy csodálatos mozdulata: szembefordul a viharral, és olyan szögbe állítja be a szárnyait, hogy a sast a vihar ereje emeli a vihar fölé. Ennek a titkát ismeri Pál apostol. Honnan, kitől tanulta? Attól a Valakitől, aki ezt nemcsak tanította. Nem vizsgáztatott belőle, hanem Ő vizsgázott belőle. Ő önmagának adta föl az első leckét. Jézus Krisztus volt ez!
Megdobták sárral, kővel, rossz szóval, izgató kérdéseket tettek föl neki. Elfogta, mint ahogy egy művész a segédjétől elkapja a sarat, és gyönyörű példázatot formált belőle. Vagy egy mondást. Gúnyosan kérdezi valaki tőle: Hát ki az én felebarátom akkor? És ebből születik egy igazgyöngy, az irgalmas szamaritánus története. Mindent átalakít. És a legcsodálatosabb, legdöbbenetesebb, legmegrendítőbb átalakítása magán a kereszten történik, amikor a szenvedését megváltássá alakítja át. Érettünk! Tőle tanulta meg a szenvedés titkát Pál apostol, és azok, akiknek a nevében beszél és azok, akiknek a nevében beszél.
Ám a választott Igénk nemcsak a szenvedésről szól, hanem a gazdagságról is. Egy nagyon gazdag ember ír, a nagyon gazdag emberek nevében. Olyan gazdag ember, aki azt mondja, neki kincse van. De ez a kincs cserépedényekben van, hogy e rendkívüli erő miatt felettébb el ne bizakodjunk, és magunknak ne tulajdonítsuk az Isten Szentlelkének erejét.
Régi héber szokás volt, hogy amikor hallották az ellenséges katonák zörgését-csörgését, az ajtók előtt álló (a kánai menyegző történetéből ismerjük) korsókba és kézmosó edényekbe dobálták az asszonyok ékszereiket, értékeiket. A rómaiak föl is jegyzik, hogy a zsákmányolásnál nagyon kevés ékszert találtak. Pedig ott voltak a kincsek, a korsók mélyén, szinte a szemük előtt - de nem gondolták volna, hogy az értéktelen korsókban keressék azt. Olyan könnyű kis cserépedények voltak ezek, a szegényebbeké még vékonyabb, elég volt egy kicsit belerúgni, egy bottal megütni, és máris csak haszontalan cserép maradt belőle.
És a mi “cserépedényünk”? Egy kis vérrögöcske elég, és már nem vagyunk e földön. Egy kis légbuborék, és elpattan a cserépedény. Autóval egy kis megcsúszás, mint egy kedves öreg barátommal történt nemrégen; már el is temettük. Nagyon törékeny ez a cserépedény. De van-e benne kincs?
Ezt a kincset szabad nekünk őrizni. Szabad megőrizni, majd ama napra. Aki ezt az Igét írta, gazdag ember volt, volt kincse a cserépedényben. tudjuk, hogy ezt a cserépedényt eltörték, Róma határában egy légionárius lecsapta Pál apostol fejét, a régi föliratok szerint. Eltört a cserépedény, de íme a kincs ma is tündököl belőle.
Pál apostol az akkori keresztényüldözések miatt úgy írt, mint aki szüntelen a halál révén állt. A „halál révén” egy régi klasszikus hasonlat, hiszen a görög mitológia szerint a halálnak az alakja egy révész, Kharón. Itt egy görög gondolatot használ föl Pál apostol: Szüntelen a halál révén állunk.
Akkor mindig a halál révén állt, aki nem szégyellte Krisztus nevét kimondani. Bizony, abból a kis seregből, akiknek a nevében ír Pál apostol, majdnem biztos, hogy szinte egyikük sem halt meg természetes halállal. Mert ott éltek a halál révén. Manapság szinte divatos lett a halál-téma. A szex-kérdés már kiment a divatból, most a halált veszik elő. Könyvek tömegei jelennek meg, a tévében beszélnek róla, szép, okos, bölcs dolgokat. Csak egy marad ki belőle: Aki a halált megtörte. Még azok se szólnak róla, akik szólhattak volna, Arról, Aki azt mondta: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem. Az én Atyám házában sok hajlék van, ha nem így volna, megmondtam volna nektek” (Jn14,1-2).
Csak ennyit kellett volna mondani. Hogy van valaki, aki megmondta volna, ha nem volna odaát hely. Hát nem becsapni jött Ő közénk! Így folytatja tovább: „És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ott legyetek ti is.” – A VAGYOK odaát is, van. És majd mi is odaát leszünk, ott, ahol Ő van! Nem elég ennyi? De, ennyi elég. Ezt viszont tudni kell, ezt hinni kell, ezt mondani, megvallani kell, bárhol, bármikor. Hogy mi ennek a Valakinek hiszünk, Aki bennünket az örök élet titkára így tanított!
Aki ezt írta - Pál és a társai - szüntelen a halál révén úgy élnek, hogy tudták, ha kell, bemasíroznak a Circus Maximus közepébe, az oroszlánok őrlő fogai közé. És akkor úgy őröltetnek meg, mint szent búza, örök életre. Ők tudták ezt, a halál révén. Valaki azt mondhatná, hogy ma a hívő embernek nem kell a halál révén élni, hiszen ma egyre inkább megbecsülik, még rádióba, a tévébe is meghívják, meg is szólalhat, ha éppen tud vagy mer. Hát, ma már mégis egészen más…
Valóban, nem a halál révén vagyunk, nem. De egy más révén vagyunk, egy nem veszélytelen réven vagyunk! Nem tudom elfelejteni azt a fiatal nőt, aki évekkel ezelőtt zokogott előttem a parókián, és elmondta, hogy vett egy jegyes-oktató könyvecskét, a címe: Életre szólóan szeretni. Aláhúzgálta benne a fontos szavakat: hűség; tisztaság; annak adom magam először, akié vagyok, és az övé leszek holtomig. A könyvecskét a kézitáskájában tartotta, de egyszer kicsúszott onnan, bele a fiókjába. Sokan dolgoztak egy teremben vele együtt, és amíg ő ebédelni volt, a társai kikutatták a fiókját, megtalálták a könyvecskét… amikor visszajött, óriási nevetéssel fogadták, férfiak, nők körülvették, és hahotáztak: Egyikük kezében lobogtatta a füzetet. És gúnyosan nevetve idézték az aláhúzott sorokat, hogy hűség, tisztaság, egy szerelem, egy emberhez örökké… attól kezdve Szűz-Máriának csúfolták (Mária volt a neve). Összetörve mondta: - Hogyan, meddig bírom, nem tudom. Kérdi, imádkozzon velem. - És imádkoztunk. No, ez a történet kivételesen nagyon szépen végződött. Néhány hónap múlva kaptam egy levelet tőle: „Bandi bácsinak elsírtam a bánatomat, hogy gúnyoltak és nagyon nehezen viseltem el. De abban a társaságban, a háttérben meghúzódott egy fiatalember, aki - mivel nagyon csúful megjárta egy lánnyal - elhatározta, hogy nem nősül meg, mert már nincsenek tiszta lányok.”
…A fiatalember tanúja volt, hogy a tisztaságáért gúnyolják Máriát. És három hónap múlva megkérte a kezét. Mert talált egy tiszta lányt!
De nem minden történet végződik ilyen szépen. Mi nem a halál szélén állunk sokszor, hanem a nevetség szélén, a gúny szélén, a kérdőjelek szélén, a megkérdőjelezettség szélén: - Ő kegyes ember? Hívő ember? Imádkozó ember? - Mert a mi „mártírkoronánk” nem töviskoszorú, hanem csörgősipka. Sokszor csörgősipkát kell viselnünk, felemelt fejjel. És hadd kérdezzem meg: vajon nem nehezebb-e sokszor a csörgősipkát viselni?…
Két-három évvel ezelőtt egy római katolikus kolléga szolgált az Attila utcai templomban, és egy döbbenetes mondatot mondott: - Hozok egy üzenetet a protestáns testvéreknek; azt, hogy a mai keresztény embernek az a neve, hogy csak akkor beszéljen, ha kérdezik. Mi csak akkor beszélhetünk ma, ha kérdeznek, de úgy kell élnünk, hogy megkérdezzenek bennünket.
Ez nagyon komoly mondanivaló volt. A mi nevünk, az egyre inkább kigúnyolt, csörgősipkás embereké, az, hogy csak akkor beszélhetünk, ha kérdeznek, de úgy kell élnünk, hogy megkérdezzenek bennünket: - Ki vagy te? Miért vagy ilyen? Mert előfordul, hogy megkérdez minket valaki, de csak a második mérföldön. „Ha ezer lépésre kényszerítenek, menj el kétannyira” (Mt 5, 41). Az első ezer lépés a köteles mérföld, a második mérföld: az lehet beszédes mérföld: - Még mindig jössz velem? Még mindig kísérsz?
Mindez azért van, „hogy a Jézus élete is láthatóvá legyen halandó testünkben”.
Kedves Atyám! Te a ki nem mondott imákat is érted. De olyan jó megszólalni előtted, hiszen a gyermek az Atyja előtt örül, ha megszólalhat. Jó tudnunk, hogy Te a szívben olvasol, és amit nem tudunk, nem mernénk, talán nem is lehetne megfogalmazni, azokat a finom rezgéseket, fájdalmakat, befelé hulló könnyeket, vagy a sikolyokat mind hallod; mindent, ami történt és történik az életünkben. Előtted, van nemcsak a cserépedényünk, de egész lényünk. Áldunk, magasztalunk és dicsőítünk, hogy Veled lehetünk, és hogy Te velünk voltál, Igéd és Lelked által.
Ámen.
/Dr.Gyökössy Endre /
Kommentáld!