Vallását nem különösebben gyakorló római katolikus családban nőttem fel. Apai nagymamám tanította meg nekem a "Mi Atyánkot" és talán ő beszélt nekem először Jézusról. Amely sem akkor, sem még nagyon hosszú ideig nem jelentett semmit a számomra, holott látszat-keresztényként vasárnaponként el-eljártam templomba, Szent Antalnak olykor-olykor adtam párezer forintot, de Isten igéje egyetlen egy alkalommal sem érte el a szívemet. Feleségem - aki pár évvel az én megtérésem előtt adta át az életét Jézusnak - gyakorta beszélt nekem a megtérésről, a kegyelemről, s arról, hogy mennyire tévelygő vagyok. 

Ugyanis azt gondoltam és hittem, hogy az életben elért magas posztokat (országgyűlési képviselő, az Országgyűlés jegyzője, polgármester, stb...) Isten ajándékba adta nekem, mert én jó vagyok, s azért érek el sikereket, mert Istennek kedves vagyok.

A feleségem nem tudta velem megértetni, hogy nem a cselekedeteink miatt van a mi üdvösségünk, hanem a hit által.

Én pedig dolgoztam, robotoltam, mit sem törődve azzal, hogy a jogi karon államvizsgázó feleségemnek elkélne egy kis támasz, segítség.

A helyzet odáig fajult, hogy 2003-ban egy komoly válság keletkezett a házasságunkban, amelynek következtében a feleségem hazaköltözött édesanyjához. Teljesen összeroppantam. Egésznap feküdtem, vagy a fotelben ülve bombáztam Ágit kedveskedő, hazahívó és váró sms-ekkel. Egyik nap az asztalon hagyott Bibliára lettem figyelmes. Az addig nem túlzottan forgatott "könyv"-et, ha emlékezetem nem csal a Zsoltárok könyvénél nyitottam ki, amelyeket olvasva kezdett egy-két dolog megérinteni.

Egyik este lefekvéshez készülődvén a tetőtér lépcsőjén haladtam, amikor furcsa érzés települt rám. Ez az érzés - amit nem hallottam, nem láttam, csak éreztem belülről - annyit közölt velem, hogy "Mózes 16, 9." Úgy gondoltam, hogy nem megyek le a Bibliámért, majd reggel megnézem a textust. Ám ez az érzés nem hagyott engem. Mintha bökdösött volna az ágyban. Hajnali fél kettő lehetett, amikor lementem a Bibliához és kikerestem a Mózes 16,9-et. Őszintén szólva, azt sem tudtam, hogy Mózesnek öt könyve van, de Isten mindennél bölcsebb volt. Amikor megtaláltam az Ige-szakaszt, beleborzadtam.

Ezt olvastam: "Térj meg a te asszonyodhoz és alázd meg magad az ő karjai között". 

Lemeredtem és sírógörcs fogott el. Sms-ben számoltam be feleségemnek a történtekről, de őt ez túlságosan nem hatotta meg.

Mivel a feleségem hazaköltözése Karácsony előtt volt, ezért úgy gondoltam, hogy ajándékaimmal felpakolva felkeresem őt Nyíregyházán. Órákat álltam fehér pulimmal a dermesztő hidegben hasztalan. Később lejött, beszélgettünk. Kértem, hogy jöjjön vissza hozzám, mert szeretem. Nem jött. Keserűséggel jöttem haza.

Egy átzokogott, átimádkozott, kutyámmal kettesben töltött Karácsony és Szilveszter után úgy határoztam: feladom! Nem várok rá! Új életet kezdek, nem érdekel! Nem bombáztam tovább sms-ekkel, nem hívtam őt.

Éppen jogi egyetemi kollokviumomra készültem, amikor randit kért tőlem. Egy kávézóban találkoztunk. Én rideg voltam hozzá, lenéző, ő pedig gyengéden megfogta a kezem, odabújt mellém, de érdemben alig váltottunk pár szót. Eljátszottam a sértődöttet, majd közöltem vele, hogy mennem kell vizsgázni. Amikor elváltunk furcsa hiányérzet fogott el. Már a vonaton ült mikor felhívtam. Hallottam a hangján, hogy csalódott a fogadtatás miatt. 

Nem sokkal később Budapestre kellett utaznom. Ott találkoztunk. Szép napot töltöttünk együtt. Nyíregyházáról ment fel azért, hogy találkozhassunk. A nap végén Ceglédig elvittem, ahol ő felszállt a szabolcsi vonatra én pedig hazajöttem Kübekházára. Ezután ismét sokat beszéltünk telefonon, de sokat is vádoltuk egymást. Mindketten a másikat hibáztatva azért, hogy idáig fajult a dolog. A feleségem azt ajánlotta, hogy beszélgessek egy kicsit Végh Tamás fasori református lelkésszel, aki már korábban írt nekem jó szándékú figyelmeztető levelet, hogy vigyázzak, mert nem lesz jó vége annak, hogy csak a munkámnak élek, miközben a vizsgázó feleségemmel nem törődöm. Felbőszített ez a levél, mondván, hogy mit szól bele egy vadidegen ember a dolgainkba. Veretes ellen-levéllel készültem, de végül - szerencsére - nem lett belőle semmi.

Ilyen előzmények után nem gondoltam volna, hogy nekem Végh Tamással beszélgetnem kellene bármiről is, de mivel feleségem már-már könyörgött, ezért vállaltam a diskurzust. Végül egy kellemes beszélgetésre került sor. Tamás bácsi - feleségem így hívta őt - azt ajánlotta, hogy menjünk el egy házaspáros csendes hétre Biatorbágyra, ahol a feleségem egy női héten már járt ezelőtt. 

"Nekem erre nincs időm! Itt vannak a pályázatok, most nem érek rá, majd májusban!" - mondtam. Aztán nagy könnyebbség lett a számomra, hogy be is voltak telve a helyek, ennek ellenére a feleségem várólistára íratott bennünket.

Visszagondolva Isten csodáját éltük akkor át, mert egy házaspár lemondta a torbágyi hetet, nekem pedig valami különleges módon lángra gyújtotta Isten a szívemet, és már nem tiltakoztam, hanem vágytam arra, hogy mehessek, hogy feleségemmel is együtt lehessek. 

Kicsit csalódtam, amikor a Magyar Belmisszió vezető lelkésze, Cselényi László azt mondta, hogy egy rövid, ószövetségi igeszakaszt boncolgatunk egész héten. Egy bizonyos Naámán történetét, a II. Királyok 5-ből. Nehezteltem Ágira, hogy idecitált ezért a pár sorért és tengernyi teendőm helyett halálra fogom unni magam az öt nap alatt. 

Nem így lett! Istennek hála, az Ő utai valóban nem a mi utaink. Ahogy haladtunk az ige-magyarázatban egyre jobban világosult meg bennem, hogy ez a bélpoklos, leprás, beképzelt, korrupt hadvezér én vagyok. Olyannyira megviselt a dolog, hogy 2004. március 4-ére szó szerint rosszul lettem, fulladoztam a bűneim miatt, s azt mondtam Cselényi Lacinak: "Laci, ha nem tehetem le bűneimet, én reggelre meghalok". Szó szerint fulladtam azoktól! A délutáni csendes pihenőben egy lajstrommal kezemben mentem a lelkészhez. Egy A/4 lapot függőlegesen három hasábra osztottam. Az első hasábban a gyerekkorom, másodikban a fiatalkorom, míg harmadikban a felnőttkor bűneit vettem sorjába két oldalon keresztül, s amikor egyet-egyet megvallottam az Úrnak, akkor azokat áthúztam.

Talán két órát is igénybe vett a bűnvallási procedúra, majd azt követően Laci tanácsára a lapot eltéptem és lehúztam a wc-ben, mondván, hogy az Úr a megvallott bűneinket is a tenger mélyére veti.

Imádkozás és Jézus szívembe való behívása után megkönnyebbülve mentem fel a szobába, ahol a feleségem már el sem tudta képzelni, hogy mi történhetett velem.

Hajnali 2 órakor arra ébredtem, hogy egy angyali kórus énekel. S nyitott szemmel, reggelig zokogva hallottam annak az "Amint vagyok..." című éneknek a kissé másként szóló refrénjét, amely így szólt a lelkemben: "Itt vagyok, jövök!" 

Reggel a terhek alatt feleségemmel együtt roskadtunk a hóba, majd kéz a kézben, boldogan, a boldogságtól végig zokogva az utat értünk haza. Itthon, amikor a Polgármesteri Hivatalba beléptem, kolléganőim nem tudták elképzelni, hogy mi történt velem. Egyikőjük azt mondta, hogy "mintha kicseréltek volna", a másik hogy "a föld fölött járok egy méterrel", mi történt velem? - kérdezték.

Akkor még nem beszéltem nekik a csodáról, amely velem történt. Azóta ők is tudják, hogy Isten megszólított és én az Övé lettem.

Hasznomra vált a nagy nyomorúság - mondja Dávid egyik zsoltárában és mondom én is, mert így van. 

Ezt követően Isten kimunkálta bennünk, hogy a lopva tartott polgári frigyünk után Isten előtt is kössük össze életünket. Augusztus 7-én, Nyíregyháza-Sóstó múzeumfalujának kis vályogtemplomában Végh Tamás barátunk Isten előtt is összeadott bennünket.

Amely házasságunk hét éve alatt nem sikerült, az esküvőnk után pár nappal igen! Megfogant kisfiunk Marcellka, aki 2005. május 22-én született. Isten ajándéka ő! 

Isten vezetését azóta is érezzük és élvezzük. Magam több előadást tartottam "hívők a politikában" témakörben és számtalan helyen tettem bizonyságot arról, hogy milyen csodálatos az, ha valóban az Úr az én pásztorom! 

Adja Isten, hogy Neked is Ő legyen!

Dr. Molnár Róbert

jogász, HR-menedzser, anyakönyvvezető

Kübekháza polgármestere