A 2-es típusú cukorbetegek esetében a saját inzulintermelés fokozatosan romlik, és egy idő után külső inzulin adása válhat szükségessé.

Az inzulinpótlás a célja, hogy biztosítsuk a „hiányzó” inzulint, amivel a vércukor normalizálható, és a kései súlyos szövődmények (infarktus, amputáció, vakság stb.) megelőzhetők.

Az inzulin beadása fájdalommal jár, és emiatt félek a szúrástól.

Sokan meglepődnek, hogy milyen kicsi és vékony az inzulin beadásához napjainkban használatos tű. A betegek az első szúrás élményét gyakran úgy fejezik ki, hogy „ha tudtam volna, hogy csak ennyi, nem féltem volna”. Emellett az egyszerűen megtanulható és kezelhető beadó eszközök (inzulintollak) teszik kényelmessé napjainkban a beadást.

Az inzulinkezelés mindig napi többszöri injekciózást jelent.

A cukorbetegség típusától, a beteg állapotától és az inzulinigényétől függően többféle megoldás létezik az inzulin szervezetbe juttatására. Ez a 2-es típusnál egyszerűen jelenthet napi egyszeri szúrást is, amennyiben az inzulin bevezetése „időben” történik. Később, mint az 1-es típusnál általában, csak napi többszöri szúrás jön szóba. Meghatározott esetekben inzulinpumpa is alkalmazható, amely kiváltja a napi több szúrást, a szerelék cseréje 2-3 naponta javasolt.

Az inzulinnal kezelt cukorbetegség a súlyosabb forma.

Ez nem lehet így kimondani. Ugyanakkor a tartós, nem megfelelő anyagcserehelyzet (magas vércukor- és vérzsírszint) súlyos szövődmények kialakulásához és további romláshoz vezet. Ezt sokan személyes kudarcként élik meg. A gyakran tapasztalt „bármit, csak inzulint ne”, halogató magatartás egyre romló anyagcserét eredményez, és ez elősegíti a szövődmények kifejlődését. Ugyanakkor az inzulinkezelést érdemes inkább akkor elindítani, amikor a szövődmények még nem alakultak ki, mert a jobb anyagcsere éppen ezeket csökkenti.

A szövődmények megjelenése és az inzulinkezelés között összefüggés van.

Az inzulint gyakran „végső” lehetőségnek tekintik a betegek. Vagyis az inzulin akkor használatos, amikor már „nagy a baj” (visszafordíthatatlan szövődmények alakultak ki). Ezt nem az inzulin okozza, hanem a tartós, nem megfelelő anyagcserehelyzet. Az inzulinkezelést érdemes inkább akkor elindítani, amikor a szövődmények még nem alakultak ki, mert a jobb anyagcsere éppen ezeket csökkenti.

Az inzulinos cukorbeteg nem sportolhat.

Tévedés! Az inzulinos cukorbetegnek is szüksége van sportra, az erőnlét és az állóképesség javítására. A mozgás segít a vércukorszint csökkentésében, de csak abban az esetben, ha a szervezet inzulin- és szénhidrát-ellátottsága a mozgás megkezdése idején egyensúlyban van, ezért kell odafigyelni, hogy a fizikai terhelés, az étkezés és az inzulinadag összhangban legyen.

http://www.otvenentul.hu/