„Gábriel!”

Már maga a Király hangja is melegséggel töltötte el a szívemet. Bejárati őrhelyemet elhagyva, bementem a trónterembe. A tőlem balra lévő asztalon feküdt az Élet Könyve.

Előttem pedig, a Mindenható Isten trónja állt. Beléptem az örökké tündöklő Fény szférájába, szárnyaimmal eltakartam az arcomat és letérdeltem Előtte.

„Igen, Uram?”

„Mindig is jól szolgáltad a királyságot. Nemes hírvivő vagy.”

„Meghajtottam a fejemet, miközben sütkéreztem a kedves szavakban, majd így szóltam:

„Bármit is kérsz tőlem, Királyom, én annak a százszorosát is megteszem.”

„Nincs kétségem efelől, drága hírvivőm.”

A Király hangjában olyan ünnepélyesség csengett, amit még sohasem hallottam Tőle.

„De a legnagyobb küldetés, még előtted áll. A következő feladatod az lesz, hogy ajándékot vigyél a földre. Íme…”

A Király elmagyarázta a feladatot. Nem értettem Isten tervét, de az én megértésem nem fontos. Az engedelmességem viszont az.

„…Menj és mondd el Máriának.”

Elvittem hát Máriának az üzenetet, aki így válaszolt:

„Az Örökkévaló szolgálóleánya vagyok, történjen velem minden úgy, ahogy mondtad!”

Miközben beszélt, méhében egy Fényesség jelent meg.

Visszamentem a trónterembe.

A Király odalépett az asztalhoz, hogy elvegye róla a könyvet. Lucifer felé fordította, és így utasította őt:

„Gyere ide Hazugság Atyja, és olvasd el Annak a nevét, aki a vesztedet okozza!”

„Immánuel?” – motyogta magában, majd hitetlenséggel a hangjában így folytatta: „Isten velünk? Na, nem! Ezt még te sem gondolod komolyan! Csak nem mennél el ilyen messzire!”

„Te sohasem hittél nekem, Sátán.”

„Na de Immánuel? A terved nagyon bizarr! Te nem tudod, milyen a földön az élet! Nem tudod milyen sötét hellyé tettem. Romlott. Gonosz. Ördögi…” 

„AZ ENYÉM!” – jelentette ki a Király. „ÉS VISSZAKÖVETELEM MAGAMNAK AZT, AMI AZ ENYÉM. TESTTÉ VÁLOK. ÉREZNI FOGOM, AMIT A TEREMTMÉNYEIM ÉREZNEK. LÁTNI FOGOM, AMIT ŐK LÁTNAK.”

„De mi van a bűneikkel?”

„Kegyelmet adok nekik.”

„És a halál?”

„Életet adok nekik.”

A Sátán szótlanul állt. Isten pedig így szólt:

„Szeretem a gyermekeimet. A szeretet nem veszi el a szeretett személytől a szabadságát. De a szeretet elveszi a félelmet. Immánuel olyan emberek csoportját fogja maga után hagyni a földön, akik nem félnek. Nem fognak sem tőled, sem a poklodtól félni.”

Erre a gondolatra a Sátán hátralépett. Gyerekes módon vágott vissza: „De igen, fognak!”

„Minden bűnüket elveszem. Elveszem a halált. A bűn és a halál nélkül nincs hatalmad!”

A Sátán, kezét ökölbe szorítva járkált fel-alá. Amikor végül megállt, feltette azt a kérdést, ami bennem is motoszkált:

„Ugyan, miért is tennéd ezt?”

Az Atya mély és lágy hangon válaszolt: „Azért, mert szeretem őket.”

˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙

Mi, angyalok, olyanok voltunk az istálló körül, mint egy fényes gyöngyfüzér. Minden angyalt odarendeltek a posztjáról, még Mihályt is. A Király azt akarta, hogy az egész teremtett világ tanúja legyen a pillanatnak. Senki sem kételkedett, azonban senki sem tudta, hogyan fogja Isten betölteni az ígéretét.

Néhány pillanat múlva a Várva-várt megszületett. Abban a kiváltságban volt részem, hogy a párhoz közel állhattam, közvetlenül Mihály mögött. Mindketten néztük az újszülött gyermek gyűrött arcát. József szénát rakott egy jászolba, ami Jézus első ágyának bizonyult.

Isten teljessége lakozott a kisdedben. Fény ragyogott az arcáról és apró kezecskéiről. Az a dicsőség, aminek a trónteremben tanúja voltam, most a bőrén sugárzott át.

Úgy éreztem, énekelnem kellene, de fogalmam sem volt, hogy mit. Nem volt dalunk. Soha nem láttuk még Istent egy kisbaba képében. Amikor Isten csillagokat alkotott, csak úgy áradtak belőlünk a dalok. Amikor megszabadította a népét, ajkunk telve volt dicsérettel. Trónja előtt énekünknek soha sincs vége. De mit énekeljen az ember, illetve angyal, amikor Istent látja egy istálló jászlában?

Abban a pillanatban egy csodálatos dolog történt. Amint a kisded Jézust szemléltük a sötétség eltűnt. Nem az éjszaka sötétje, hanem a rejtély sötétje. A menny világossága elárasztotta az angyalok seregeit.

Az elménk megtelt az Igazsággal, amit előtte soha nem ismertünk. Megértettük az Atya tervét, amit azok megmentésére készített, akik majd a nevét fogják viselni.

Max Lucado