Egy idős hölgy gondolatai az öregedésről

Egyszer egy fiatal barátnőm azt kérdezte tőlem, milyen érzés öregedni.
Meghökkentem kérdésén, mert én sosem gondoltam arra, hogy öreg lennék. Az ifjú hölgy, látván reakciómat, rögtön zavarba jött, de megmagyaráztam neki, hogy számomra ez nagyon érdekes kérdés, elgondolkodom rajta, és később válaszolok neki.

Végül is úgy döntöttem, hogy az öregedés tulajdonképpen ajándék, mert
életemben most lehetek először az, aki mindig is szerettem volna lenni. Természetesen ez alatt nem a testemre gondolok.

Időnként én is kétségbeesem a ráncaim, táskás szemem,  megereszkedett fenekem miatt, és gyakran meghökkent az az öreg nő, aki visszanéz rám a tükörből, aki pont úgy néz ki, mint az anyám. Ám nem túl sokáig gyötrődöm ezen, mert sosem cserélném el nagyszerű életemet, szerető családomat,  csodálatos barátaimat  kevésbé ősz hajért, vagy  feszes hasért!

Ahogy korosodom, egyre kedvesebb lettem önmagam számára, és kevésbé vagyok kritikus önmagammal szemben, saját barátommá váltam. Nem tolom le magam lépten-nyomon, ha több süteményt ettem a kelleténél, ha esetleg elmúlasztottam bevetni az ágyat, vagy ha megvettem azt a virágtartót az erkélyre, amelyre a világon semmi szükségem nincsen, csak egyszerűen olyan nagyon jól néz ki. Felhatalmazva érzem magam, hogy élvezkedjek, hogy rendetlen legyek, hogy extravagáns legyek.

Annyiszor megéltem már, hogy legkedvesebb barátaim idő előtt elmentek, mielőtt még megérték volna azt a szabadságot, amit az öregség hoz magával!

Ki törődik azzal, hogy hajnali négyig olvasok, vagy játszom a computeren? Kedvemre táncolhatok a régi muzsikára, ha úgy tartja  kedvem, és sírhatok a régi szerelem emlékén, és meg is teszem! Olyan fürdőruhában sétálok a vízparton, amelyben kidomborodnak idomaim, és önfeledten vetem bele magam a hullámokba, ha jól esik, és nem törődöm a motorcsónakokból rám vetett sajnálkozó pillantásokkal. Ők is lesznek öregek.

Természetesen tisztában vagyok vele, hogy időnként feledékeny vagyok, de sajnos, néha van is mit elfelejteni. A  legfontosabb dolgokra mindenképpen emlékszem.

Hát igen, életem során bizony megtört néhányszor a szívem. Hogyne törne
meg az ember szíve, amikor elveszít valakit, akit szeretett, amikor egy gyerek
szenved, vagy elüti a cicáját egy autó! Ám a megtört szív az, ami erőt ad,
megértővé és részvétteljessé tesz. Az olyan szív, amely sosem szenvedett,
érzéketlen maradt minden iránt, az sosem fog örömöt érezni az élet apró-cseprő dolgai felett.

Én nagyon boldog vagyok, hogy elég soká éltem ahhoz, hogy megőszülhessek, hogy  fiatalos nevetésem mély ráncokat véssen arcomra, hiszen oly sokan vannak, akik soha nem nevettek, vagy nem érték meg, hogy ősz hajszálaik legyenek!

Ahogy múlnak az évek,  egyre könnyebb pozitívnak lenni, mert egyre kevesebbet kell törődni azzal, mit gondolnak mások. Én önmagamnak sem teszek fel kérdéseket, sőt, még arra is fenntartom a jogot, hogy ne legyen igazam.

Nos, válaszolva ifjú barátnőm kérdésére, elmondhatom,  nem bánom, hogy öregszem, mert szabaddá tesz, mert kedvelem azt, akivé váltam.

Nem szeretnék örökké élni, de amíg itt vagyok, nem fecsérlem olyan dolgokra az időmet, hogy azon töprengjek, mi lett volna ha..., vagy azon izguljak, mi lesz majd, és igenis, minden áldott nap eszem édességet, ha kedvem van hozzá.

Mindig mosolyogj, a szívből fakadó igaz barátságokra nagyon vigyázz, és

nevess  saját hülyeségeiden, mert a nevetni tudás az élet egyik  legnagyobb adománya.

Ismeretlen eredetű forrás nyomán írta: Wolf Kornélia