„Szemem állandóan az Úrra néz, mert ő szabadítja ki lábamat a csapdából. Fordulj felém, és könyörülj rajtam, mert magányos és nyomorult vagyok.” Zsolt 25,15-16
Ne nézz rá - óvna a szívem, az agyam.
Nem akarok ránézni. Aztán mégis megteszem. Nem néztem meg, kit rejt a „lehetséges társ” ablak a meghívón, de most már bánom. Bár ne jöttem volna egyedül. Talán akkor nem vonzana annyira.
Könyörtelen és destruktív. Nagyon jól tudom, de ő az egyetlen, akivel kapcsolatban vagyok. Próbálom kerülni a tekintetét, elhitetni vele, hogy már nincs szükségem rá.
Sikerül is, míg be nem lép a terembe egy újabb összefonódott pár. Határozottságom elszáll. Ő már megint mellettem van, felém nyújtja jól ismert kezét. Az ujjaink egymásba kulcsolódnak, beleestem a csapdájába. Hányingert érzek. Gyűlölöm. Igen, gyűlölöm Magányosságot. Utálom egyedül érezni magam, és magányosan élni az életemet.
Egyik pártól a másikhoz vonszol. Házasság, kisbaba, utazás, nagystílű élet – az elcsípett történetfoszlányok egy sárgalacsinba állnak össze. Magányosság felém löki a sárgolyót: Ebben sosem lesz részed. Mindig egyedül leszel.
Látni sem bírom az örömüket. Inkább elfordulok, s összeszorított fogakkal, összeszorult szívvel ismételgetem: nem szabad sírnod.
Mélyet lélegzem, ez visszatartja a magányos könnyeket, a magányos éveket, a magányos félelmeket. Hideg lehelete behatol a pórusaimba, ahogy járkálunk a beszélgető csoportok között. A háttérben karácsonyi dalok szólnak az év legszebb időszakáról, a szeretteinkkel való szánkózásról. Kedves dolgok ezek, de csak növelik magányosságomat a zsúfolt teremben. Hogy tűnhet két óra harminc évnek?
Mikor végre az óraütések megengedik, hogy udvariatlanság nélkül búcsút mondjak, kimenekülök. Alig csukom be az ajtót magam mögött, éberségem lankadni kezd. Túl hamar. Magányosság most van igazán elemében. Vadul csapkodja hozzám hazugságait, míg el nem hiszem neki: egész életemben magányos leszek.
Ezzel Magányosság lelép, otthagy – ugye, milyen ironikus – egyedül.
Ekkor egy kéz nyúl le értem együttérzőn. Egy gyöngéd, gyógyító kéz. Hadd segítsek. Nehéz ez az éjszaka, ugye?
Feltekintve látom a tenyerén a sebhelyeket. Honnan tudtad, hogy itt vagyok?
Elmeséli, hogy ott volt végig a közelemben. S bár mindent tud, kikérdez a részletekről, az álmaimról, a kétségbeeséseimről. Addig beszélgetünk, míg biztatása át nem töri Magányosság csüggedésből épített kőfalát.
Szívem sivár üregei lassan megtelnek Jézus bátorságának melegével. Az igazság átverekszi magát a gondolataimon, pajzzsal véd a félrevezetés ellen. És már tudom, hogy nem Magányosság a „lehetséges társ”. Az Egyetlen Társra kell támaszkodnom, akit úgy is hívhatok: Mindig Melletted.
Ideje szakítanom Magányossággal. Nemcsak társaságban, utazáskor vagy a tervek nélküli hétvégéken. Mert az igazság az, hogy Magányosság azokat a barátaimat is megkörnyékezi, akik házasságban élnek, gyermekeik vannak, mindenük, amire én annyira vágyom. Magányosság jelen lehet akkor is, ha egyedül van valaki, de akkor is, ha családdal vagy barátok közt, ünnepeken és hétköznapokon egyaránt.
Egyetlen módja van, hogy megvédjük magunkat Magányosság állandó jelenlététől. Szememet az Úrra szögezem, mert „ő szabadítja ki lábamat a csapdából”, a magányosság érzésének csapdájából. Szólnom kell Neki, maradjon mellettem, amikor egyedül vagyok, fogja a kezem, töltsön el állandó jelenlétének igazságával.
Mi lesz, ha újra társaságba hívnak? Nem fogok egyedül menni. Meghívom az Urat, Ő legyen a „lehetséges társam”.
Uram, szemem állandóan Rád néz, mert csak te szabadítod ki lábamat a csapdából. Fordulj felém, légy kegyelmes hozzám, mert magányos és letört vagyok. Könnyíts a szívem terhén, és szabadíts meg a gyötrelemtől. Jézus nevében, Ámen.
Kommentáld!