„Boldog nép az, amely tud neked ujjongani, amely orcád világosságában járhat, Uram!” (Zsoltárok 89:15)
A régi európai kolostorokban a szerzetesek úgy jártak a sötét folyosókon, hogy a cipőjük orrán egy gyertya volt, amely épp csak annyi fényt adott, hogy lássák a következő lépést.
Így vezet minket Isten is.
Verdell Davis tanárnő hite próbára volt téve, amikor a férje, akivel harminc évig voltak házasok, meghalt egy repülőgép szerencsétlenségben.
Egész kupacnyi levéllel, biztosítási nyomtatvánnyal és számlával kellett szembenéznie.
Szétterítette őket az asztalon és letakarta egy terítővel. „Ha nem látom, nem gondolok rá” – gondolta.
Azt írja: „Tudtam, hogy a terítő alatti szörny meg fog támadni, ha nem én támadok először. Leültem és elsírtam a harag… frusztráció… és magányosság könnyeit.
Végül felemeltem a fejem, és ezt mondtam: »Jól van, Uram. Elég okos lány vagyok. Ki fogok nyitni egy borítékot. Ha megértem, hogy mi van benne, akkor ki fogok nyitni egy másikat is. Ha nem, akkor visszateszem a terítőt… és visszafekszem.«
…Még ekkora könnyelműségben is volt egy kis fény ahhoz a bizonyos lépéshez.
Aztán már tudni akartam, hogy hogyan intézzek el minden részletet… kezdem magabiztosan meghozni az óriási súlyú napi döntéseket, melyekkel szembe kellett néznem… már volt némi halvány elképzelésem arról, hogy az előttem álló lépés leküzdhető.
Szerettem volna jól megvilágított ösvényt… de az Úr csak gyengén pislákoló gyertyalángokat adott, hogy ezzel emlékeztessen:
»Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz«.
A zsoltáríró azt mondta: »Boldogok, akik megtanultak… jelenléted világosságában járni« (Zsoltárok 89:15).
Nekem egyszerre csak egy borítékhoz, egy beszélgetéshez, egy döntéshez, egy lépéshez elegendő fényre volt szükségem.” És neked is!
Kommentáld!