„Azt mondom az Úrnak: Én oltalmam, váram, Istenem ő benne bízom!”
(Zsoltárok könyve 91. fejezet 2. vers)
„Mert ő szabadít meg téged a madarásznak tőréből, a veszedelmes dögvésztől. Tollaival fedez be téged, és szárnyai alatt lészen oltalmad; pajzs és Pánczél az ő hűsége. Nem félhetsz az éjszakai ijesztéstől, a repülő nyíltól nappal; A dögvésztől, a mely a homályban jár; a döghaláltól, a mely délben pusztít. Elesnek mellőled ezeren, és jobb kezed felől tízezeren; és hozzád nem is közelít.” (3-7. vers)
Milyen jó dolog ebben a katasztrófákkal teli világban olvasni ezeket a sorokat, bent egy meleg szobában, teát kortyolgatva, ide-oda kattintgatva…
Ilyen körülmények között mindenki boldogan és bátran énekli; „Tudom és érzem, Jézus enyém”; „Veled járok Üdvözítőm.”
De mily hamar megszűnik mindez, ha kilépünk biztonságos ’elefántcsonttornyúnkból’ és nehézségekbe, kihívásokba ütközünk.
Miért? Miért nem tudjuk éjjel nappal hirdetni Isten kegyelmét?
Miért panaszkodunk? Miért nem tudjuk inkább azt mondani: ’ő benne bízom’?
Miért? Mert elengedted kezét, és azt hitted egyedül is boldogulsz.
Miért? Mert elhitették veled, hogy meg tudod csinálni.
Amikor aztán benne vagy a problémák sűrűjében, csak akkor látod be, milyen igaza van Jézusnak, mikor azt mondja: „Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek” (Ján.15:5)
De ne feledd! Előtte nincs olyan mélység, ahonnan fel ne emelhetne.
Ez az Ő végtelen kegyelme!
Kapaszkodj hát Bele!
Kommentáld!