Mert közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal meg önmagának; mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Tehát akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk. (Róma 14:7-8)
Sokszor túlságosan önmagunkkal vagyunk elfoglalva, ahelyett, hogy másokért élnénk és fáradoznánk. Ha ezt megtesszük, életet menthetünk vele. Még az sem kizárt, hogy a sajátunkat is. Éppen úgy, mint a következő történet szereplője:
Egy ember, aki az alaszkai Chugach hegységben túrázott, remélte, hogy még a halálos hófúvás előtt eljut a táborhelyre. De már túl késő volt. A hófúvás olyan dühvel tört rá, hogy egy méternyit sem látott előre. Miközben igyekezett megtalálni a helyes útirányt, a szélfútta hó és jég leverte lábáról.
Bár tudta, hogy nagyon közel van a tábor, elveszítette tájékozódó képességét, és nem tudta eldönteni, merre menjen.
Végül az éj sötétjében - csuromvizesen, átfagyva és teljesen kimerülten -
leroskadt egy hókupacra. Nem bírt továbbmenni. Beletörődött, hogy itt kell
meghalnia.
Ahogy ott feküdt a hóban, úgy tűnt, mintha valamit hallott volna -
valamiféle halk sírást, mintha egy kutyakölyök szűkölne. Szólongatni kezdte, és megpróbálta a hang irányába vonszolni magát. Hát persze, hogy egy kutya volt az, ami szintén eltévedt a hófúvásban. A kiskutya valahogy elkeveredett az anyjától, és most halálra fagyva nyüszített a hóban.
A férfi gyorsan elkezdte dörzsölni a kis testet, hogy a vérkeringés beinduljon, és így életben maradhasson. Leheletével is melengette a kutyust, és egész éjszaka azon fáradozott, hogy életben tartsa.
Másnap falusi járőrök megtalálták a férfit és a kutyát, mindkettőt élve.
Kiderült, hogy amíg az éjszaka folyamán azon fáradozott, hogy életben tartsa a kutyust, önmagát is életben tartotta.
A nap gondolata:
A Szentírásban található igazság soha nem tesz boldoggá bennünket, amíg az a szívünkben élő igazsággá nem válik. (Spurgeon)
Kommentáld!