A hitem fiatal felnőttkoromban került válságba, anélkül, hogy komolyabb személyes fájdalom ért volna. Orvostanhallgató-gyakorlatom során megszámlálhatatlan tragikus eset ellátásában vettem részt: teherautó platójáról lezuhant hétéves gyerek, halálos kimenetelű autóbaleset, mellrákkal diagnosztizált huszonöt éves fiatal nő, karácsony napján elszenvedett szívinfarktus és sorolhatnám.

Sok szenvedéssel találkoztam, sok beteget kezeltem. Valóságos próbatétel volt hitünk számára, hogy ezeket a válságos helyzeteket feldolgozzuk a férjemmel, Barryvel. Isten végül adott elegendő hitet, hogy bízni tudjunk benne akkor is, amikor nem értjük.

A következő néhány évben, ahogy egyre jobban átláttam az emberi test komplexitását, mind jobban csodálkoztam azon, hogy bármi is hibátlanul működhet a testünkben. Csodaként éltem meg, ha egy gyermek születési rendellenesség nélkül jött a világra. Ámultam azon, hogyan vagyunk képesek alvás közben lélegezni, emészteni és küzdeni a rák ellen.

Nap mint nap szembesültem a természet finom, ingatag egyensúlyával, amelyet Isten puszta kegyelme tart fenn. A mi narratívánknak tehát nem volt része a kérdés, amelyet a szenvedő, fájdalmakkal küzdő ember rendszerint föltesz: ,,Miért én?" Mi inkább azt firtattuk: ,,Miért nem én? Mivel érdemeltem ki a folyamatos, zavartalan áldást?"

2012 elején visszatérő, áttétes, végstádiumú petefészekrákot diagnosztizáltak édesanyámnál. Négyfős családunk - harmadik fiunkat várva - átköltözött Arizonába, hogy édesanyám mellett lehessünk. Érkezésünket követően három héttel halt meg s költözött az Úrhoz.

Betegsége utolsó napjaiban egyre zavartabbá vált, de meglepő módon bibliai verseket idézett. A Szentírás olyan mélyen meggyökerezett a szívében, hogy amikor a betegség megtámadta az elméjét, és már csak összefüggéstelen motyogásra volt képes, egyedül Isten igéje maradt érintetlen benne. A temetésen magamért imádkoztam, hogy az én szívembe is ültesse el Isten olyan mélyen az igét, hogy amikor az elmém in extremis állapotba kerül, képes legyek felidézni szavait.

2012 augusztusában megérkezett harmadik gyermekünk: három év alatt három fiunk született! A legidősebb hat héttel később ünnepelte harmadik születésnapját.

Az életünk újra szinte tökéletesnek tűnt.

Tizennégy héttel később egy ragyogó novemberi délutánon, amikor hazatértem a munkából kissé kaotikus, de boldog otthonomba, a dadus épp a délutáni alvásból ébresztgette a kisbabánkat. A rettenetes sikoly néhány másodperc késéssel hatolt el a tudatomig. A hálószobába belépve azonnal felfogtam, mi történt. Még rá sem néztem a kisfiamra, már tudtam, hogy halott. Első gondolatom a Jób 1,21 volt: ,,Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úr neve!", s ezt rögtön az 1Thesszalonika 5,18 követte: ,,Mindenért hálát adjatok, mert ez Isten akarata Krisztus Jézusban számotokra." A sokévnyi tapasztalat és a Szentlélek felfoghatatlan ereje, amely a megfelelő pillanatban megadja, amire szükségünk van - ezek voltak segítségemre. Épp a férjemmel beszéltem telefonon. Közöltem vele, hogy Wyatt meghalt, jöjjön haza azonnal.

Felhívtam a mentőket, kihangosítottam a telefont, és közben megkezdtem az újraélesztést, bár tudtam, hogy csupán formalitás. Hamarosan rendőrök és mentősök sürögtek-forogtak körülöttem. Kizárták az idegenkezűséget, majd megérkezett az orvosszakértő, hogy elszállítsa a kicsi holttestét.

Tiltakoztam.

Nem voltam hajlandó küzdelem nélkül lemondani a kisbabámról, vagy legalább az Istennel hadd perlekedjek! Emlékeztem, mit mondott arról, hogy ha kérünk, akkor kapunk, s ha nem kapjuk meg, az azért van, mert nem kértük. Eszembe jutott az özvegyasszony, aki addig járt a bíró nyakára, addig zaklatta, míg nem teljesítette a kérését. Hallottam a mustármagnyi hitről. A férjemmel és a dadussal egy órán keresztül imádkoztunk a kisfiam feltámadásáért. Valóságos, testi feltámadást kértünk, mint Lázáré. Bátran, tiszta elmével, nem a gyásztól letaglózva járultunk Isten trónja elé, s kértük a lehető legkonkrétabban, hogy adja vissza a kisfiunkat. Ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd. Isten meghallgatta az imádságunkat. Nemet mondott rá. Én csak annyit tettem hozzá: ,,Rendben, de akkor segítened kell, mert egyedül nem fog menni." Hamarosan megállapították a diagnózist: bölcsőhalál. Még csak nem is volt beteg.

A történet végét azonban még nem ismerjük. Az Úr újra meg újra megmutatta, hogy nem vagyunk egyedül. Önmagát adta értünk, s Krisztus testével is megajándékozott bennünket. A Wyatt halálát követő reggelen megjelent az ajtónkban két barátunk, hogy a másik két gyermekünkre vigyázzanak.

A Redeemer gyülekezet közössége imaharcosok és segítők egész seregét mozgósította. Főztek ránk, repülőjegyet vettek a rokonainknak, hogy mind el tudjanak jönni Nicaraguából, Texasból, Arizonából.

Átengedték az otthonukat, kivettek egy lakást a közelben, főztek a dadusunkra, aki Brooklynban lakott, megtervezték és levezényelték a gyászszertartást, meghívókat nyomtattak, és még sorolhatnám. Minden egyes részletet elrendeztek, mint ahogy az a hamisítatlan és professzionális New York-iaktól elvárható, precízen és hibátlanul, tudtunk és beleegyezésünk nélkül. Mi pedig ezáltal lehetőséget kaptunk arra, hogy elmerüljünk a legmélyebb gyászban, végigküzdjük a haláltusát, majd újra felbukkanjunk a felszínen. Mire ,,visszatértünk", a közösségünk az együtt átélt szenvedés hatására megerősödött, én pedig újra várandós lettem. ,,Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úr neve!"

Tim Keller egyszer azt mondta, hogy Isten azt adja, amit akkor kérnénk, ha mindent tudnánk, amit ő tud. Alázattal gondolok arra, hogy a menny fejedelme megüresítette magát, s szegénységben jött el közénk, hogy velünk lakjon. Kitartást ad a gondolat, hogy semmi olyasmi nem történik az életünkben, amit maga Isten ne szenvedett volna el - hiszen ő is elveszítette gyermekét. S erőt merítek abból, hogy Jézus sebei a feltámadás után dicsőségévé váltak. Istent dicsőítik majd a mi sebeink is, amikor dicsőségünkké válnak. Való igaz, a történet végét még nem ismerjük.