Életünk ajándék, nem mi teremtettük önmagunkat, hanem Isten adta
létünket. Ezért nem csinálhatunk vele azt, amit akarunk. Ha úgy akarjuk
birtokolni létünket, hogy elfelejtjük az adományozót, súlyos
következményekkel számolhatunk.
A mai ember nem Istenből, hanem Isten helyett akar élni. Mintha Isten
útban lenne neki. Csak akkor veszi észre, hogy valami baj van, amikor
személytelennek és gépiesnek érzi az életet. Nem véletlen, mert ha
Istent kizárjuk, akkor vele együtt a személyes jelleget is kizárjuk. Mi
pedig önerőből nem tudunk igazán személyessé válni, mert bűneink miatt
nem vagyunk kellően hajlékonyak. Isten személyei teljesen önmagukat
adják, és így lesznek önmaguk. Sőt ez az önajándékozás még kifelé is
sugárzik. Ebből lesz a teremtett világ.
Mi viszont csak részben tudjuk adni önmagunkat, s nem biztos, hogy
eljutunk arra a szintre, hogy kifelé sugározzunk is. Pedig mindenki erre
kapott meghívást. A leghitelesebb embereknél láthatjuk ezt az
életminőséget, akiket haláluk után szentekként tisztelünk. S milyen
érdekes, hogy a nem hívők sem tartják őket bolondnak, legfeljebb azt
mondják; nem tudnánk követni őket.
Életünk ajándék és feladat. Akkor élünk igazán, ha életünket nem
befejezettnek, hanem megkezdettnek tekintjük, hogy Isten országába
fejlődhessünk.
Sánta János
Kommentáld!