Alig találni Erdélyben olyan magyar embert, aki ne hallott volna a kökösi hidról. Ez a hid, amely sorsdöntő történelmi eseménynek volt szinhelye, az irodalomban az ágyúvá átlényegült háromszéki harangokkal együtt a székelység önvédelmi harcának szimbólumává vált.

Az 1848-as forradalom első, a történészek által "törvényes forradalomnak" nevezett szakasza, amely 1848 március 15.-től az év szeptemberéig tartott, a háromszéki székelyek számára a forradalmi szerveződések időszaka volt.

Az első forradalminak nevezhető lépés április 25.-én történt, amikor az Uzonban összegyűlt második székely gyalogezred megtagadta a General Comando parancsainak a teljesitését.

A parancsnak megfelelően négy század Nagyszebenbe kellett volna vonuljon, ehelyett azonban a fegyvereket összegyűjtötték és beszállitották Sepsiszentgyörgyre.

1848 szeptemberében veszélybe került a magyar forradalom: az osztrák császári udvar megpróbálta a nemzetiségi kérdést kijátszani a forradalmi kormány ellen.

A császári tisztek Erdélyben a román nemzeti mozgalmat használták fel az ellenforradalom céljaira.

1848 szeptemberében felfegyverkezett románok tizezrei gyűltek össze Balázsfalván.

Októberben Puchner tábornok úgy látta, hogy elég fegyveres erővel rendelkezik, hogy átvegye a hatalmat Erdély fölött: általános népfelékelésre szólitotta fel a románokat, császári csapatokkal biztositotta a Szászföldet.

Ezekre az intézkedésekre válaszul Berzenczei László kormánybiztos Agyagfalván székely népgyűlést hivott össze 1848 október 16.-ára. 60.000 fegyveres székely gyűlt össze (ebből mintegy 15.000 Háromszékről), Székelyföld katonai parancsnoka Sombori Sándor Háromszéki huszár ezredes lett.

A székely felkelő csapatok azonban néhány kisebb győzelem után vereséget szenvedtek és nagyrészük szétoszlott. Novemberre Erdély legnagyobb részét megszállta a császári hadsereg.

"Háromszék önvédelmi harcában (...) nagyon nagy szerepe volt a lelkesültségnek, a hősiességnek, a virtusnak." - állapitja meg Egyed Ákos. (Háromszék 1848-1849, 80.o) Hogy egyedül Háromszék képes volt ellenállni a körkörös nyomásnak, arra utal, hogy az Egyed Ákos által emlitett jellemzők előrelátó szervezéssel és nagyfokú találékonysággal társultak.

Kökös, földrajzi elhelyeződéséből kifolyólag, az önvédelmi harcban különösen fontos szerepet töltött be: Háromszék déli határa egyike volt a legjobban veszélyeztetett végpontoknak, ennek megfelelően biztositani kellett.

1848 október 27.-én jelentős csapatok vonultak a kökösi hidfőhöz, amely a Rikától a Kormos, majd az Olt völgyén felfelé Aldobolyig, onnan pedig a Bodzai-szorosig terjedő védelmi vonal részét képezte.

Egy augusztus 5-i kimutatás szerint a sepsiszéki hadtestben 38 kökösi nemzetőr volt. Ezeknek a száma az önvédelmi harcok kezdetével minden bizonnyal megnövekedett, legalábbis erre enged következtetni az a tény, hogy mig kezdetben csupán a 18 és 50 év közötti életkorú férfiakat sorozták be hadi szolgálatra, novembertől minden épkézláb ember bevonult (ld. uo. 136.o).

A nemzetőrök ruházata a következő volt: vörös zsinóros csizma, vörös zsinóros fehérharisnya, térdig érő szürke zeke, fekete kalap (az egyenruha a zsinóroktól eltekintve azonos volt a mindennapi népviselettel).

Sz 1848 november-decemberi harcok elkerülték Kököst: Gábor Áron ágyúi először a hidvégi csatában mutatkoztak be, ahonnan a harcok lefelé, Szászhermány irányába terjedtek.

1849 tavaszára kiderült: a Habsburg udvar egymagában képtelen végezni a forradalommal.

1849 április 26.-án Bécs hivatalosan kérte a cári haderő beavatkozását.

A cár május 24.-én rendelte el az Ukrajnában állomásozó orosz csapatok intervencióját, amelynek eredményeképpen a cári hadsereg június 20.-án bevonult Brassóba. Hasford altábornagy innen Háromszék ellen fordult, június 23.-án ért Kökös határába: ez az első kökösi csata időpontja.

A cári csapatot először egy székely előörs tartoztatta fel, mig megékezett az 1500 gyalogosból, félszázad huszárból és 7 ágyúból álló erősités.

A túlerő azonban hatalmas volt, s a székely csapatoknak vissza kellett vonulni Csik felé.

A Nyerges-tetőn összegyűlt egy 7-8000 főnyi hadsereg: öt zászlóalj gyalogos, négy század lovas, több mint harminc ágyú.

Innen újra megkezdték az előrevonulást az Olt mentén lefelé, a Bükszád-Málnás-Sepsiszentgyörgy vonalon, július 2.-án érkeztek Kökösbe.

Az itt kibontakozott csata szomorú kimenetelűnek bizonyult: elesett Gábor Áron tüzérőrnagy, a székely ágyúöntő mester, akiről bizvást mondhatjuk, hogy oroszlánrészt vállalt az önvédelmi harcban, s akinek tüzérségi leleménye nélkül már az 1848 november-decemberi ellenállás eleve kudarcra lett volna  itélve.

Gábor Áront a július 2.-ai kökösi csatában ágyúlövés érte - valószinűleg több ágyút sütöttek rá egyszerre (ld. uo. 218. o.). A csatatérről Uzonba vitték, itt ideiglenesen elhantolták, majd Eresztevénybe vitték eltemetni.

A csata anélkül ért véget, hogy valamelyik fél felülkerekedett volna - ennek ellenére úgy lehetett számitani, mint az összeomlás kezdetét.

Július 4.-én az orosz hadsereg ismét bevonult Sepsiszentgyörgyre, a forradalmat már nem lehetett megmenteni.

A székely hadsereg megmaradt része visszavonult Marosvásárhely irányába, július 31.-én Bem tábornok serege a segesvári csatában alulmaradt, innen pedig egyenes vezetett a világosi fegyverletételhez.

Nehéz lenne felmérni, hogy Kökös népe számára milyen következményekkel járt a szabadságharc bukása. Nem ismerjük teljességében a kökösi negyvennyolcasok névsorát - bizonyos azonban, hogy öt kökösi személy a harcok áldozatává vált. Ezek a következők: Kökösi Antal és István, Zsigmond Béniám és Jakab, valamint Sárosi József.

Emléküket faragott kopjafa őrzi a kökösi református templom cintermében. Az anyagi áldozatok mértéke sem ismert, de bizonyos, hogy az egyházban "komoly károk keletkeztek az 1848-49-iki szabadságharc idején" (Kisgyörgy Zoltán idézi Mátyás György kökösi unitárius lelkészt, in: Lapok Kökös negyvennyolcából, Háromszék, 2000.márc.15).

Bizonyára nem az okozott károk közé tartozik, hanem a felelőségteljes áldozatvállalás számlájára irható fel, hogy a kökösi unitárius egyház 1707-ben öntött harangját felajánlotta Gábor Áronnak - ágyúra. Az ágyúöntő hős nevét a helybeli általános iskola viseli, elestének helyén, a Feketeügy jobb partján emlékmű áll.

1848 óta már több mint másfél évszázad telt el, de azóta is, miként Kányádi Sándor versében (A kökösi hidon) a vonat, lassit az emlékezet a kökösi hidon, figyelmeztetve az arra járót, hogy a föld, amelyen jár, valamikor a szabadságért ontott vértől volt nedves.