Kölcsey Ferenc, a reformkor kiemelkedő alakja, a Himnusz szerzője 225 évvel ezelőtt, 1790. augusztus 8-án született.

Kölcsey Ferenc. Forrás: Wikipedia.hu

A magyar történelemben és irodalomban számos olyan személyiség van, akiket a kortársak és az utókor eltérően ítélnek meg. Nem egy olyan kiválóságról tudunk például, kinek élete annak konkrét eredményeit tekintve kudarcokkal teli vagy kifejezetten sikertelen volt, az utókor pedig később felfedezte és piedesztálra emelte őket. Kölcsey Ferenc, bár élete során sok közéleti kudarc érte, sőt anyagi gondjai is voltak, szerencsére nem tartozott közéjük, és már az életében kivívta kortársai tiszteletét pártállástól függetlenül.

Kölcsey személyében az utókor ma a magyar reformkor egyik kiemelkedő alakját tiszteli, aki ezt az elismerést az 1820-30-as évekbeli munkásságával érdemelte ki.

Leginkább költőként és politikusként szokták emlegetni, de életműve alapján mégsem lehet kizárólagosan egyiknek vagy másiknak tartani. Ezek mellett foglalkozott ugyanis műfordítással, nyelvészettel, irodalomkritikával, jogi végzettségénél fogva volt megyei hivatalnok, Wesselényi perében pedig védőügyvéd, bár hirtelen halála végül megakadályozta e feladata ellátásában. 

Bár Kölcsey aktív éveit döntően egy jelentéktelen vidéki faluban, Szatmárcsekén töltötte, innen is fel tudott emelkedni a korabeli szellemi és politikai elitbe.

Az 1810-es években ugyan megpróbált felköltözni az ország akkori szellemi központjába, Pestre, hogy életét kizárólagosan az irodalomnak szentelhesse, de kísérlete anyagi okok miatt nem járt sikerrel. Ezt követően kénytelen volt visszaköltözni falujába, de elszigeteltsége ellenére is benne maradt a tudományos és a szellemi élet vérkeringésében. Továbbra is számos verset és kritikát írt, Szemere Pállal pedig irodalmi folyóiratot alapított Élet és Literatúra címmel. Önálló kötete életében azonban csak egy jelent meg, 1832 novemberében, Versek címmel. Részt vett a nyelvújító mozgalomban is, a Magyar Tudományos Akadémia pedig 1830 novemberében a nyelvtudományi osztályának rendes tagjai közé választotta.

Kölcsey Ferenc szülőháza. Forrás: Wikimedia

Az 1820-as évek végétől a Szatmár megyei közélet aktív szereplőjévé vált, a liberális eszméket képviselve. 1832 novemberében a tisztújítás a reformpártiak győzelmét hozta, Kölcseyt pedig országgyűlési követté választották. 1832 decemberében érkezett meg Pozsonyba, ahol a diétán a Tiszántúli Kerület jegyzőjévé választották. Az országgyűlésben többször is felszólalt a politikai és a polgári átalakulás ügyében (pl.: örökváltság, a magyar nyelv kérdése, Magyarország és Erdély egyesítése, a menekült lengyelek ügye stb.), Wesselényi, Deák és Kossuth mellett pedig a reformellenzék egyik vezéralakja lett. Sajnos közéleti pályája alig egy évig tartott, Szatmár megyében 1835 novemberében a konzervatívok vették át a hatalmat. Mivel a költő-politikus nem vállalta az elveivel ellenkező megbízatást, követtársával együtt lemondott mandátumáról és hazatért megyéjébe. 1836 februárjában mondta el híres búcsúbeszédét az országgyűlésben, melynek egyik sora („Jelszavaink valának: haza és haladás”) később politikai szállóigévé vált. A távozó Kölcseyt az országgyűlési ifjak kísérték ki a városból, Kossuth lapja, az Országgyűlési Tudósítások pedig gyászszegéllyel jelent meg.

Hazatérése nagypolitikai pályafutása végét jelentette, ettől kezdve az irodalmi tevékenységre helyezte a hangsúlyt. Bár később elvállalta a perbe fogott Wesselényi védelmét, és az eljárásra komolyan készült is, de a nagy visszatérésre már nem kerülhetett sor. Egy nyári zápor során megfázott, és 1838. augusztus 23-án elhunyt.

KÖLCSEY FERENC sírhelye - Szatmárcseke, csónakos fejfás temető

Vesztróczy Zsolt PhD (történész, OSzK)