A kislány szép lassan közelebb merészkedett. Igazából nem értette, a többi ember miért nem figyel rá.
Anyukája mindig mondta, aki a zenét kedveli, rossz ember nem lehet.
A bácsi elé állt, ki akkor éppen egy kis szünetet tartott. Szájharmonika. Csodás hangszer, kellemes zene, mit játszani lehet rajta.
A kislány már többször elsétált előtte. Néha meg-megállt, s csak hallgatta. Ilyenkor emlékezett.
Édesapja játszott rajta sokat. Már nem él, eltávozott örökre.
De a hangszert még most is hallja.
Ha valami miatt szomorú volt, apja a térdére ültette.
Megkérdezte mindig, mit szeretnél hallani kislányom?
S ő mindig azt felelte: amit szívedből, szívesen játszanál.
A bácsi csak figyelte a kislányt. Ismerte, hisz többször látta, hogy leül a vele szembe lévő padra, és csak hallgatja őt.
S már várta naponta.
Szüksége volt a betevőre, de tudta őtőle sosem kap.
Csak egyvalamit, amit mástól nem.
A figyelmet.
S ilyenkor lelkesebben játszott.
Mert úgy érezte, hogy fontos valakinek.
S a kislány megszólította:
- Szépen játszol bácsi. Szeretem hallani.
Kellemes emlékeket ébreszt bennem. Édesapámra emlékeztetsz!
S a bácsi így szólt:
Régóta vagyok az utcán. Emberek mennek, hol segítenek, hol nem.
De amit te adsz nekem, azt még senkitől sem kaptam sosem.
- S mi lenne az?
- A figyelem, mit adsz nekem.
- Mit játszhatok neked?
- ...
- Ez csak neked fog szólni.
A kislánynak egy könnycsepp gördült végig az arcán. ,,Azt, amit a szívedből, szívesen játszanál".
Kommentáld!