Engesztelő áldozat volt a magyar nemzet bűneiért, Isten haragjának csillapítója. Több mint 32 esztendeig viselte Urunk sebeit.

.

Kivonatok Kiss Mária Hortenzia "A stigmatizált Galgóczy Erzsébet emlékére " c. könyvből

.

"1919-ben - írja Galgóczy Erzsébet szolnoki kislány önéletrajzában - az iskolai évet rendeletre megszakítottuk, mert a világháborút követő kommün idején a románok feljöttek egészen a Tiszáig, de Szolnoknál erős ellenállásba ütköztek a vörösök részéről. Hónapokat töltöttünk a pincében a heves ágyúzás miatt.

.

Hittant az tanult aki akart. Sajnos sokan voltak olyanok, akik nem jöttek hittanra, sőt dicsekedve mondták: "Mi kommunisták vagyunk." A hittant titokban - mindig változtatva a helyet -tanultuk. Templomba kevesen jártak. Megtörtént, hogy vasárnap is alig tizen voltak a szentmisén. Hitoktatónk és Édesanyám is azt mondta:

- Most kell megmutatni, hogy igazán szeretjük a Jézuskát, hogy hitünkhöz hívek leszünk, akár a vértanúság árán is.

Eddig nemigen tudtam mi az, vértanúnak lenni. De most megtanultam: Aki hitéhez hű marad akkor is, ha bántalmazzák érte, vagy megölik, és szivesen áldozza fel életét: ez a vértanúság. Nagyon fellángolt bennem a vágy a vértanúság iránt. Szerettem volna megmutatni a Jézuskának, hogy szeretem Őt."

                                                         ***

Helyzetkép a front állapotáról

"Mivel a románok közvetlen a Tisza túlsó partján táboroztak, a Tiszához közel eső utcákat hivatalosan kiűrítették. Ha ugyanis mozgást észleltek, olykor órákig eltartó ágyúzás volt a válasz. Az utolsó katonai őrszolgálat a Vármegyeházán volt, és egy a Zagyván túl a Várban. A Várhídon civilek nem közlekedhettek, mert odaátról puskából lőttek rájuk, de szigorú katonai parancs is tiltotta, hogy valaki a Zagyva-hídra merészkedjék, jóllehet a Tisza felé eső oldalát magas nád és kukoricaszárral szegélyezték, így akarván álcázni az odavetődőt. A Várban nem lakott senki, a Vár-templom katonai megfigyelő volt. De észrevették a románok és szinte állandó támadás célpontja lett a Vár-templom.

Már pár hete tartott a város ostroma, mikor egyik vasárnap az egyik ferences atya szomorúan mondta, mennyire aggódnak a Vár-templomért. Olyan megközelíthetetlen, azt sem tudják milyen állapotban van a lövöldözés után. És ami a legszomorúbb, bent a tabernákulumban van a cibórium - tele szentostyával és a monstrancia is. Már próbáltak embereket rábírni, hogy valahogy, - természetesen a híd megkerülésével - átjuthatnának és kimentenék a drága kincseket, de senki se vállalkozik. Lehetetlenség átjutni a Várba.

Otthon is erről beszéltek - mondja Erzsébet. - Én csak hallgattam. Nem is értettem miről van szó, de amikor megértettem, hogy milyen nagy dolog megmenteni a Jézuskát, nagy öröm töltötte be a lelkemet. Ettől kezdve azon gondolkoztam, hogy menthetném meg, hogy lássa, mennyire szeretem Őt. Azt is gondoltam: Hátha vértanú leszek! Akkor azonnal a mennyországba jutnék. A vértanúság vágya sokkal jobban buzdított, mint a szeretet, de azért annyira szerettem a Jézuskát már akkor is, hogy szívesen vállalom érte a vértanúságot."

                                                       ***

Ez a felismerés azután nem hagyott Erzsébetnek nyugtot. Délutánonként kiosont terepszemlére. A híd felöli utcáknál kezdte a tapasztalatszerzést. Kihalt minden. Rom, rom, rom mindenfelé. Két utca megnézése

után hazafutott. Másnap kicsit messzebb óvakodott, de ágyúztak és ez hazariasztotta.

A következő napon már a Törvényház utca sarkáig jutott el. A Megyeház alatt nem látott katonákat sétálni, így nagy elhatározással futni kezdett a híd felé. Amint a Zagyva-hídra ért, meglátták a románok és máris kattogtak a gépfegyverek.

"Csak úgy pattogott körülöttem és mellettem a gépfegyver golyója. Amint a Megyeház alatt meghallották a lövéseket, kijöttek a katonák megnézni mi történt. Miért ez a heves gépfegyverezés? A hídon túl is kijöttek a katonák a laktanyából és mind a két oldalról hevesen kiabáltak, hogy hasaljak le, vagy forduljak vissza. A Zagyván túlról is integettek: Vissza! Vissza! De én meglepetésemben sem vissza nem fordultam, sem le nem hasaltam, hanem dacára a mind jobban erősődő gépfegyverezésnek futottam, futottam előre a cél felé, a Vár-templomba. Mire átértem a hídon, akkorra már elkezdődött az ágyúzás is. A Pénzügyőri laktanya előtt nagyon dühösen fogadtak a katonák. Csúnyán, gorombán kezdtek szídni, hogy mit keresek itt? Egypárszor alaposan rám is húztak káromkodások között. Elhebegtem, hogy a templomba akarok menni, szeretnék elvinni dolgokat. Erre gúnyos nevetéssel ütlegeltek és belöktek a templomba, az ajtót rám is zárták. Az ágyúzás nem szűnt, sőt egészen közelről hallatszott az exponálás. Ilyenkor összehúztam magam, a fal mellé bújtam. De mindjobban éledt bennem a vértanúság vágya és nem féltem."

Majd ide-oda járkál a templomban. Széjjelszórt ruhák, tárgyak… Keresi, mit is kellene menteni? A legfőbb az Oltáriszentség egyelőre megközelíthetetlen, nem éri föl a Tabernákulumot. De van már annyi heverő tégla szanaszét a belövések nyomán, hogy abból tud egy kis emelvényt összerakni magának. De zárva az ajtó, kulcsot nem talál. Megint keresgél, így bukkan egy vasdarabra, amivel sikerül kifeszítenie a Tabernákulum-ajtót. Félve nyúl a Kincsekhez. Kiveszi, egy karingbe csavarja a monstranciát és cibóriumot, de megint heves lövések. Szinte állandó porfelhő a lehullott téglák, szétmállott vakolat miatt.

A fal mellé húzodik. Egyszercsak hatalmas robaj,- telitelálat érte a tornyot -, és a tetőt átszakítva bezuhant a templom közepére. Előbb a kórus alá ment szent batyujával, de itt annyira hullott a kőtörmelék, hogy biztosabb helyet talált a Szűzanya-szobor lábánál. Néhány miseruhát és ezüsttálcát csatolva csomagjához, kezdte keresni a kijutást. Csakugyan be volt zárva, de volt már annyi rés a belövések nyomán a templomfalon, hogy ott próbálkozhatott. Legtöbbje magasan volt. Végre a sarokban talált megfelelőt, - bár elég szűk volt -, de sikerült kibújni rajta.

"Szerettem volna elfutni, de a katonák észrevettek, s kezdték megint a csúfolódást.

- Nem féltél? Láttad-e az Istent? Mit viszel? Mutasd!

- Ruhákat - feleltem

Aztán utamra engedtek, de előbb még egypárat rámhúztak. A híd felé elállták az utam, mert akkor megint kezdődik a lövöldözés. Így kénytelen voltam a Zagyva-part felé menni. De senki a világon, aki segítségemre lett volna.

És 1919-ben olyan nagy volt az árvíz, hogy a Zagyva nagyobb volt, mint a Tisza szokott nyáron. Ott járkáltam sírva, tanácstalanul. Most már az is izgatott, hogy alkonyodik és otthon nyugtalankodnak miattam. Szorongattam magamhoz a Jézuskát és sírdogáltam. Egyszer aztán eszembe jutott: Itt nincs más, át kell úszni a Zagyvát.

Le is vettem a cipőt és szükségtelen ruhát és a csomagommal együtt a fejemre és vállamra kötözgettem. Beléptem a vízbe, de visszarántottam a lábom, hideg volt ez a nagy víz. Aggodalmamban arra is gondoltam: Hátha belefulladok, s akkor hiába mentettem ki a Jézuskát a templomból. Végre úgy nekiszántam magam, mint amikor a hídra kezdtem futni. Nagy elszántsággal nekimentem a víznek és át is úsztam.

Aggodalmam nem volt hiábavaló, mert nagy volt otthon a riadalom miattam. Azt hitték, valahol ágyú ért,és meghaltam. Mikor megsúgtam Édesanyámnak, hogy hol voltam és "Kit" hoztam, majd elájult a meglepetéstől. Rémülten hallgatta, mikor elmondtam, hogy a templomban ért a nagy ágyúzás és közben a tetőn keresztül bezuhant a torony a templom közepére. De azt nem mertem elmondani, hogy a katonák rám vertek és hogy milyen erősen lőttek gépfegyverrel a Tiszán túlról."

A buzgó édesanya mindjárt oltárt készített az Oltáriszentségnek, gyertyát gyújtott és egész éjszakáját imádásban töltötte. Reggel mindent elvittek a templomba. A hitoktatónak, Hermann Tádé atyának adták át.Mikor átvette az Oltáriszentséget, elsírta magát. Azon a reggelen abból a cibóriumból áldoztak.

                                                       ***

Fényes bravúr! Páratlan hősiesség egy tizenhárom éves kislánytól! Ő mégis így ír: "Nagyon boldog voltam, de azért csalódott is, hogy nem haltam vértanú-halált"

                                                       ***

Az Urat megigézte ez a bátor, minden áldozatra kész lelkület, és teljesítette vágyát: a vértanúk sorsát jelölte számára, egy nagyon nagy, szent cél érdekében, a lovagiasság jegyében. De nem úgy, ahogy a kicsi gondolta. Az Úr itt is megmutatja: "Az én gondolataim nem a ti gondolataitok; sem utaim utaitok." (Iz. 4.8.)

                                                      ***

A puha fészek

Az Édesanya gazdag szíve volt ez.

Az Édesapa Galgóczy Ferenc -fiatalon, 44 évesen halt meg -. Az Édesanya Kovács Magdolna 25 évvel élte túl. Meleg, derűs otthont teremtettek az érkező gyermeknek. Mindketten mélyen vallásosak voltak.

                                                     ***

"Negyedik elemista koromban készültem az első szentáldozásra. Édesanyám sokat foglalkozott velem. Igyekezett megértetni, hogy valóban az Úr Jézust fogadom szívembe, s azután már úgy kell élni, hogy mindig bennem legyen ez a tudat. Vele, és Érte történik minden. Még nem gyógyultam fel az égési sebekből, s ez nagyon fájt nekem, de Édesanyám azt mondta, hogy ez jó. Így legalább tudok adni a Jézuskának. Ami eddig volt, mind ajánljam föl, és kérjem nagyon, hogy fogadjon el egészen Magáénak. Ő is felajánlott Neki és a Szűzanyának, még mielőtt megszülettem.

Első szentáldozásom napján csordultig volt a szívem szeretettel. Kértem, hogy fogadjon Magáénak engem is, mert Édesanyám azt is mondta, hogy az nagy kitüntetés, ha valakit magáénak vállal a Szűzanya.

Első szentáldozásom után pár hónapig hetente kétszer, háromszor járultam szentáldozáshoz, de azután lelkiatyám engedélyével csakhamar napi áldozó lettem. Most már Édesanyámmal minden reggel együtt mentünk szentmisére. Egyszerű, szerény, de napsugaras, áldott békességes volt az otthonunk."

                                                        ***

Erzsébet Édesanyja Isten Szíve szerinti édesanya volt, aki gyermekeinek nem csak testi életet adott, hanem a belső lelkiélet útjára is ráálította őket.Ez nagyon szükséges is volt, különösen Erzsébetnél, mert ő azért kapott életet, Istentől, hogy szenvedjen…

A kegyes isteni Gondviselés úttörőnek szánta Erzsébetet. Ezt megmondta neki később a Szűzanya: "Istennek tervei vannak veled, csak annak még nincs itt az ideje."

                                                       ***

57 év és ebből 42 ágyban fekve tehetetlenül!

Ritka életpálya!

Nemcsak a szenvedésben töltött hosszú idő miatt, de sokféleképpen s alaposan szevedett. A súlyos testi szenvedések, az ördögi támadások, a lélekörlő intrikáknál is súlyosabb tétel volt Erzsébet számára a stigmák viselése, amiről nehéz megállapítani, hogy testileg, vagy lelkileg-e a gyötrőbb. (P.Pionak láttam a fényképét, ami rövidesen a stigmák megjelenése után készült. Ismeretes, hogy kétkedve fogadták, s fényképész elé állították mellén keresztbetett kézzel. A zavarodottság és kín rí le arcáról.) Az a 15 éves kislány, aki annyira szeretett volna meggyógyulni, egészséges, és missziós nővér lenni, majdnem öregkort ért az ágyban.

Miért?

Mert "Megfenyít az Isten minden fiat, akit magához fogad" Őt pedig magához fogadta. Igen. Mert meghódította az Isten Szivét..Az a bátor kislány, aki súlyos életveszélyben, - mindegyre erősődő és határozottan ráirányuló gépfegyver- tűzben - rohant át a Zagyvahídon kimenteni az Oltáriszentséget; majd hozta át a megáradt Zagyván átúszva, - nem kisebb életveszélyben, s viselte megadással a durva katonák ütlegeléseit, - életreszólóan lekötelezte az Eget. "Meg akartam mutatni, mennyire szeretem Őt!" Ilyen teljesítményen megdobban az Úr Szíve! Minden bizonnyal elismételte amit Dávidra bukkanva mondott: "Megtaláltam szolgámat, aki teljesíti Akaratomat. Fölkentem őt szent olajommal; Kezem lesz a segítsége, Karom az ő erőssége."(Zs. 89,21.)

.

És öröm töltötte el az Úr Szívét; vágy és szent reménység: Ez kislány kiszabadít még engem egyszer a Tabernákulum börtönéből is! Akkor ősi vágyam teljesül: Az emberek fiaival lenni!

.

A végtelen Istennek csodálatosak a tervei, művei! A názáreti kislányból Istenanyát formál; a szolnoki kislányt szabadítójának szánja. Nem mondta az Úr világos szavakkal, de úgy irányította Erzsébet életútját, hogy a még nagyobb rabságának felszabadításában legyen segítség. Fölkente olajával, a választottak szeretetével tüntette ki. "Tudod mi a legnagyobb jó, amit a földön adhatok? A szenvedés" Ezt adta Erzsébetnek is szeretete legerősebb jeleként, és nagy cél elérésének szolgálatába állította. Óriási cél! Majd a Világ-Egyházat megörvendeztető Ajándék lesz.

Az Úr kapott az alkalmon és ezzel a készséges lélekkel lefizettette előre annak a Nagy-Ajándéknak az árát, amit Egyházának az utolsó időkre szánt; egy tisztultabb világnak. Ez pedig a napi többszöri, akár sokszori szentáldozás és a nyitott Tabernákulum ajtó.

(Azt még a felületesen gondolkodó is belátja, hogy ez nem napjainknak szánt kegy, amikor a sátánimádók lesnek az Eucharistiára, hogy meggyalázzák. Ez tisztultabb világ kiváltsága lesz, amikor Jézus és Mária mindenki előtt szent lesz. Ezt a fatimai 3. titok is jelzi.) Óriási "befektetést" igényel: végeláthatlan szevedést ennek az isteni tervnek, óhajnak megvalósulása. Ez a magyarázata Galgóczy Erzsébet szenvedéseinek.

Ám azt is lehet mondani, hogy nem ingyen szenvedett. Kinek jutott az a kegy, hogy a Szűzanya társalkodónőként látogatja több, mint egy hónapon át; tanítgatja "inkognitóban", annyira elrejtve természettfelettiségét, védence még csak nem is sejti, hogy ki lehet az ő kedves vendége, az a szép, fiatal úrinő? Mindig az előszoba ajtón jön és távozik, udvariasan, vizit-időben. És később is. Szinte gondos ápolónőként áll mellette a stigmák esetén. Már előre ráfordítja a riglit az ajtóra, nehogy avatalan szem elé kerüljön.Gézt visz a vér felfogására és a vért el is viszi a legtöbb esetben. Kendőt visz az álla alá, elviszi a sebeket tőle, ágyat húz neki, gumipárnát visz, összevarrja a kínban eltépett hálóinget; szenteltvizet visz neki;

500 Pengőt, mikor megdrágul az orvosság. Édesanyja se tehetett volna többet mellette, ha életben marad. De a legnagyobb kegyet azzal gyakorolja, hogy rendkivüli módon erősíti, vígasztalja a napi sokszori, rendkívüli szentáldozással.

És nem csak, hogy viszi neki az Oltáriszentséget, de gyönyörű képekkel diszíti, amelyeken az Ő és Szent Fia különböző képei mellett ott van a beteg és Lelkiatyja fölismerhetően. De ezt mégsem akarják elhinni, ez már túl sok! Ám a Szűzanya megerősíti: "Igenis ti vagytok ott." Más alkalommal: "Jól értetted, valóban Lelkiatyád az egyik alak. Igaz, ezt most alig tudjátok felfogni, de eljön majd az idő, hogy egészen természetesen meg tudják érteni, hogy ez annak a jelképe, hogy aki az Oltáriszentséget kegyelem állapotában fogadja szívébe, az valóban az Úr Jézusban él, s az Úr Jézus benne. Így vagyunk az Úr Jézus Szent Szívébe vésve, mint itt a két kis alak a fehér Ostyában."

<< "A SZERETET NEM ISMER HATÁRT" című könyv boritója

.

S a minták a Szentostyában:? "Minden minta az Úr Jézustól üzenet vagy felelet számotokra vagy lelki vajúdásotokra, lelki felemelkedettségetekre, vagy lelki szomorúságotokra. Tanít, buzdít, bátorít, fölemel, vígasztal vagy Istenségét mutatja, amint az Anyaszentegyházban élve, együtt működik vele. Ezért küldi el a Pünkösdöt, a Karácsonyt, mutatja szenvedésit, dicsőségét is a Szentostyákon. Az Úr Jézus nagyon bölcsen rendez mindent. Mindenható bölcsességében emberileg megvalósíthatatlan formát választott."

.

Hányszor jött el a Szűzanya Galgóczy Erzsébethez? - kérdezte valaki. 

- Úgy kérdezd: Hányszor nem? Mert az csak 2 ízben történt, - előszőr 2 hétre a II. világháború kezdetén, s később1 hétre maradt távol tőle, hogy ezzel is növelje engesztelésének érdemszerző hatását.

Mert szükséges volt. Különben minden sóhajtására ott volt, - napjában többször is, ha szükségesnek látta, s mint maga mondotta: fizikailag érzékelhető módon. S mikor súlyosbodtak szenvedései, nem csak jelenlétével de napi többszöri szentáldozással, az Erősek Kenyerével segítette.

Mivel érdemelte ezt ki? - kérdezték tovább.

- Ki lát bele Isten öröktől fogva elgondolt terveibe?

De egy-két tény sejteti. Édesanyja már születése előtt felajánlota a Szűzanyának. Első szentáldozásakor buzdította, hogy ő is ajánlja fel magát, s kérje, hogy fogadja el magáénak, mert az nagy kitüntetés, ha valakit a Szűzanya Magáénak vállal. A Szűzanya elfogadta. Egész élete erre volt felelet.

Pályája bukás nélkül ívelt fölfelé a Szent Szűz védelme alatt. Életútja párját ritkító misztika, Édesanyjának, a názáreti Szent Szűz rejtettségének jegyében. Nem is igen tudnak róla halála után 28 évvel sem.

De Padre Pio tudott róla. Egy alkalommal magyarok keresték fel, akiket így fogadott: "Minek jönnek ide Magyarországról? Van maguknak is stigmatizáltjuk: Galgóczy Erzsébet."

Az Úr Jézusnak a szavai jutnak eszünkbe: "Észrevetted-e, hogy éjjel a csillagok is küldözgetik egymásnak sugaraikat?"

És kétségtelen, hogy a kegyelemmel való közreműködése is lendítette. Az a bravúr pedig, amivel megmentette az Oltáriszentséget, megpecsételte sorsát, illetőleg élvonalba állította. Ez lett hivatása: tovább küzdeni az Oltáriszentségért. Rajta vette meg az Úr egy jövendő nagy kegyelem árát.

Galgóczy Erzsébet "acélos magyar búza" volt az Isten terveinek malmában.

                                                       ***

Galgóczy Erzsébet 1905. június 27-én született és 1962. március 27-én éjjel halt meg. Rózsaillat töltötte be a szobát. Tisztelői később is részesültek rendkívüli, mennyei illatban. A temetőben is a sírjánál. Temetése 1962. április 3-án volt a Farkasréti temetőben.

.

<< A képen: Galgóczy Erzsébet sírja a budapesti Farkasréti temetőben

.

Életszentségéről az Egyház majd nyilatkozik, ha annak eljön az ideje. De akik hozzá fordulnak segítségért, élvezik közbenjárását. Hisz életében is mindnekinek a baját magára vette. Többen nyilatkoztak már így:

"Jobban segít, mint kértem."

                                                      ***

"Halálod után kinyilatkoztatja és megmutatja az Úr Jézus, hogy valóban az Ő eszköze voltál és engesztelő áldozata. És Én megmutatom, hogy az enyém voltál és az Úr Jézus leghatalmasabb akaratából történt és fog történni minden. Nagy szándékainak megvalósításához téged használt és környezetedet eszköznek."

( A Boldogságos Szűz szavai Galgóczy Erzsébethez 1946. aug. 30-án)

_____