A monda szerint 2700 évvel időszámításunk előtt Sen-nung kínai császár kertjében a császár ivóvizét forralták, amikor a hirtelen feltámadó szél egy közeli bokorról levelet sodort az edénybe.

A „víz” kellemes illatú volt, a császár megkóstolta, és ízletesnek találta.

A hagyomány a tea felfedezőjének mégsem a kínai császárt, hanem Bodhidharma buddhista papot tartja. Bodhidharma, kínai nevén Ta-mo, időszámításunk szerint 500 körül Indiából Kínába érkezett, hogy vallását terjessze.

A pap jámborságra való törekvésből éjjel-nappal imádkozott. Amikor már négy éve egyfolytában ébren volt, a kimerültségtől álomba zuhant. Felébredve elszörnyedt fogadalma megszegésén, s hogy többet ne alhasson el, levágta szemhéjait, s a földre dobta őket. Az „ég megjutalmazta” őt, a szemhéjakból pompás teacserje sarjadt, amelyből néhány levél elfogyasztása után Bodhidharmát tűz és erő öntötte el, s így folytathatta meditációját.

A teát Kínában több mint ezerötszáz éve termesztik, főzete természetesen eleinte csak az uralkodók asztalára került. Idővel a teázás meghonosodott a magánházaknál is: vendégfogadás nem múlhatott el nélküle. Teaházak váltak a társas érintkezés színhelyeivé, ahol a szertartás mellet a filozofálás, beszélgetés volt a fő időtöltés. (A tea gyors és széles körű elterjedésének van egy prózaibb oka is: a nagyon rossz minőségű ivóvíz, amelyet forrázva, teával tettek élvezhetővé.)

 Ateagazdaságok szaporodásával mérséklődött a tea ára is, így a legszegényebbek számára is elérhetővé vált.

A tealevélről, hatásáról költők, esztéták írásai láttak napvilágot, az első átfogó mu Lu-Yün kínai költő tollából származik a VIII. századból. A XVII. század közepén Csien-lung kínai császár írt ódát a teáról.

A kínaiak az italt keserűen fogyasztották, néha gyömbérrel, vagy csipet sóval ízesítve. Az első időkben nem használtak teáskannát, az italt csészékben készítették el. A tea elterjedésével a boros-kannákat kezdték teáskannaként használni (mai napig is ezt a formát használjuk). A drága és kényes leveleket porcelánedényekben tartották, így óvták a környezeti behatásoktól. A teát félgömb alakú, keskeny talpgyűrűs, fületlen csészékből itták, amelyek már beváltak a leves és borfogyasztásnál is. Előnyben részesítették a kék színt, mert az a tea színét felerősítette. A külországi uralkodók ezekkel a teázási szokásokkal ismerkedhettek meg, s terjeszthették tovább hazájukban.

3. A japán teakultúra

Mivel előző alkalommal, a kínai teakultúrával ismerkedtünk meg, javaslom, most tekintsük át a japán teázás történetét!

A japán császár udvarában ünnepi alkalmakkor már a nyolcadik században szolgáltak fel teát, termeszteni azonban csak a tizenkettedik században kezdték. A hagyomány szerint az első cserjét Eisai pap, a zen-buddhizmus első japán szektájának megalapozója hozta Kínából.

A császári udvarban felszolgált teát az Uji város közelében levő hegyen szüretelték. Az ültetvényt széles, mély árokkal védték, felügyelők serege ügyelt a szüretelőkre, akiknek naponta kellett fürödniük. A leveleket kora hajnalban, még a harmat beállta előtt kellett szüretelni, majd megpirítani egy papírlapon anélkül, hogy a papír meggyulladt volna.

Végül bambuszlevelekkel lezárt edénybe helyezték a tealeveleket, egy-egy ilyen nagyméretű cserépfazék kétszáz fős kísérettel érkezett a császári udvarba. Nemcsak a tea volt értékes, hanem a csésze is, amelyből az italt fogyasztották, a császár szívesen tüntette ki vele alattvalóit, sőt előfordult az is, hogy zsoldként is teáscsészével fizettek.

Japánban a tea népszerűsítéséért sokat tett Eisai, aki több röpiratot készített a teáról, kiemelve bennük az egészség megőrzésének fontosságát, állítva: „Kína nagy országában sok teát isznak, minek következtében nincsenek szívbetegségek, és a nép hosszú életű.”

A japán életben jelentős szerepet játszó, máig is élő teaszertartás a kínai zen-buddhista hagyományból fejlődött ki. A szertartások kezdetben a nagy kolostorok templomaiban zajlottak, az első teamesterek maguk is szerzetesek voltak. A legnagyobb elismerést a kyotói Daitoku-ji és a Kyotó melletti Myoki-an templomok vívták ki. A teaszertartás során a szerzetesek szerint a reménytelenség, az elveszettség érzése és az egyedüllét a belső nyugalom megtalálásában oldódik fel. A tea élvezete a mindennapi életből való kikapcsolódás, békés elmélyülés és a könnyed társalgás esztétikai élményével párosult. Mivel a teaszertartás kialakulása idején Japánban feudális harcok dúltak, a szenvedésekbe belefáradt emberek békesség utáni vágya teljesült a szertartás során.

“A tea számunkra többet jelent, mint az ivásnak – mint olyannak – puszta idealizálása: a tea számunkra valósággal vallás, az életművész vallása.” (Okakura: A tea könyve)

4. A korabeli teaházak

Miután betekintést nyertünk a japán teázás történetébe, valamint a japán teaszertartás szellemi-lelki hátterébe, lássuk, milyenek voltak a helyszínül szolgáló teaházak!

A vendégek kis kerten át, jutottak a teaszobába, vagy az önálló teaházba. A kertművészet így összefüggött a teaszertartással. Sok teamester foglalkozott kertek tervezésével is. A japán kert nem európai értelemben vett virágoskert volt, hanem eszményi természetet ábrázolt a hegy és a víz jelképével, virágok nélkül, kövekkel, mohákkal, hidakkal.

A teaház magányos, igénytelen kunyhó látszatát keltette, alacsony bejárata (általában 80×60 cm) mindenkit meghajlásra kényszerített, rangjától függetlenül. A kicsiny helyiségnek sajátos megvilágítást biztosítottak, így belülről a valóságosnál nagyobbnak tüntetve fel azt. A padlót tatami borította, ezen ültek a vendégek. A szertartáson sohasem vett részt sok ember, a teamester általában 3-5 vendéget hívott meg.

A padlóba mélyített parázstartó felett öntöttvas üstben forrt a víz. A teamester kis hengeres teapor-tartóból porrá őrölt zöld teát tett a csészébe, erre öntötte a forró vizet, s kis bambuszseprővel felkeverte az italt. Az így elkészített teát egyenként nyújtotta át a vendégeknek. A teát nem illett egyszerre felhajtani, három lassú kortyot írt elő a szertartás.

Az eszközkészlet a teázás szellemét tökéletesen szolgálta, alkotóelemei egyenként is iparművészeti értéket képviselnek. Legbecsesebb a csésze volt, kezdetben régi, 10-13. századi csészéket használtak, de mivel ezek száma korlátozott volt, új edényformát kellett találniuk, gyártaniuk. A teakerámiát a mesterek maguk rendelték meg, így közvetlen hatást gyakoroltak a kerámia fejlődésére. A japán iparművészet legszebb fémmunkái közé tartoznak a domború díszítésű öntöttvas vízforraló üstök is. A teaszertartás eszközkészletét édességtartó dobozok, ételtartók egészítették ki, mivel a teázás előtt gyakran szolgáltak fel édességeket, ételeket. A teakerámia minden darabja egyedi volt, nem alakultak ki európai értelemben vett egyedi készletek, melyek japán szemmel haszontalan ismétlődésnek tűntek. Ha például a szertartás során kerek üstöt használtak, a vizesedény feltétlenül szögletes volt. Fekete mázú csészéhez nem használhattak ugyanolyan színű teatartó dobozt.

De ne feledkezzünk meg a köznép teájáról sem! Nekik a finom portea helyett megtették az öregebb levelek, melyeket egy üstben forraltak. Az üstöt egy szűrővel fedték be, hogy a levelek ne jöjjenek fel a felszínre. Az üst reggeltől estig a tűzön állt, ebből meríthetett mindenki, aki megszomjazott. Sok esetben rizst főztek a teában, vagy selymet festettek vele.

5. Út Európába

Most arról az izgalmas útról lesz szó, amely a teát a kínai és japán háztartásokból az európai asztalokra varázsolta.

A Kínában megforduló kereskedők megismerkedtek a teával is, és hírét vitték Európába. Véleményük eleinte nem volt kedvező, láttak „valamiféle szárított füvet”, amely „valamivel illatosabb, mint a lóhere, de keserű ízű”. Szulejmán arab kereskedő a 9. században vitte először hírét a teának, de elismeréssel ő is inkább az ital szervírozásául szolgáló készletről szólt. A porcelán szót először Marco Polo használta 1284-ben, mivel az anyag csillogó fehér felülete emlékeztette őt a porcella nevű tengeri kagylóra.

Az első részletesebb teaismertető 1565-ben jelent meg Giovanni Battista tollából, a növényt, magát azonban először 1610 körül szállították Európába a Holland Kelet-Indiai Társaság hajói. A drága, fejedelmi udvaroknak szánt tea szállítására – és kereskedelmére – is a holland társaság szerzett monopóliumot. Európa nagy városaiban a hollandok jóvoltából ismerték meg a teát, később azonban hamar vetélytársra leltek az angol és francia hajósokban. A tea kereskedelmi árucikké válását elősegítette, hogy a kínai kormány – a selyemmel ellentétben – kivitelét nem korlátozta. A tea kényes árucikk volt, gyakran megsínylette az utazást. A tengeri útra szánt teát tűz fölött erősebben szárították ki, hogy a nedves, sós levegő kevésbé károsítsa. Ezután papirosba göngyölték, majd gyékénnyel burkolt faládákba helyezték. Az értékesebb fajtákat a hajó belsejében, az olcsóbbakat pedig a hajó falához közel szállították. A legértékesebbek ólomládikában utaztak.

Az első időben a teának nem ismerték az elkészítési módját, előfordult, hogy a kiázott leveleket kenyérrel ették, a forrázatot pedig kiöntötték. Máshol hordóból mérték a teát, akár a sört. 1658-ban, Londonban látott napvilágot egy újságcikk a tea kávéházi árusításáról, és az ital helyes elkészítési módjáról. (Az angolok ebben az időben még nem ismerték a teáskannát, a tea-pot szó nyelvükben – a Nagy Oxfordi Szótár szerint – 1705-ben jelent meg.)

Ezekben az időkben, Londonban több mint kétezer (!) kávéház működött, a konzervatív angolok azonban meglepő gyorsasággal tértek át a teafogyasztásra. A legpatinásabb céget Thomas Twining alapította 1706-ban, az Arany Oroszlánhoz címzett teaházában fogyasztani és vásárolni is lehetett. Üzletük ma is látogatható a Strand utcában, Londonban. Teakeverékük, az Earl Grey ma is világhírű, receptjét Grey gróf, az akkori miniszterelnök kapta egy kínai mandarintól, kinek életét egy angol diplomata mentette meg. A teázás szokása gyorsan beépült az angol hétköznapokba, a “five o´clock tea” idejét soha nem mulasztották volna el, de az igazi angol utazásaira is magával vitte kedvenc teáját és főzőjét. Idővel London vált a világ teakereskedelmi központjává. Amerikát is az angolok ismertették meg a teával, (a magas teavámok elleni tiltakozásul 1773. december 16-án az amerikai lakosok a tengerbe szórták a frissen érkezett teát, a megmozdulást Bostoni teadélután néven ismeri a történelem.)

A tea csak rövid ideig volt a kiváltságosok itala, népszerűvé vált a munkások köreiben is, olyannyira, hogy az 1800-as évek elején már húszmillió font teát importáltak Angliába.

Európába azonban nemcsak hajóval érkezett a tea, hanem karavánúton, Szibérián keresztül.

6. A tea útja Szibérián át Európába

Európában a holland és angol hajósoknak köszönhetően jelent meg és terjedt el a tea, a tizenötödik századtól kezdődően. A tengeri útvonal azonban nem az egyedüli lehetőség volt a teakereskedelem szempontjából, ugyanis szintén a tizenötödik század elejétől megkezdődött a tea hosszú és viszontagságos szárazföldi útja Szibérián keresztül.

Kína mesés gazdagságát hallva, Oroszország kereste a diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatot a keleti régióval, és egy ilyen követjárás alkalmával, 1638-ban, a mongol kán ajándékképpen kínai teát küldött az orosz cárnak, Mihail Fedorovicsnak. Moszkvában a teának nagy sikere volt, hamarosan megjelent az üzletekben is, ekkor azonban még elsősorban holland importból elégítették ki az igényeket.

Az első orosz karavánt 1693-ban indították útnak Pekingbe, a Szibériában összevásárolt prémeket cserélték selyemre, porcelánra és teára. A karaván útja Mandzsúrián át vezetett, egészen 1741-ig, amikor is új utat nyitottak Mongólián át, a Góbi-sivatag keleti részét érintve.

Az állami kereskedelem nem volt hosszú életű, helyét hamarosan a magánkereskedelem vette át. A tizennyolcadik század végétől a kereskedők már nemcsak Pekingben vásárolhattak, hanem közvetlenül a kínai határnál is, ez a könnyebbség nagymértékben fellendítette az áruforgalmat.

Mivel Kínának érdeke volt az Oroszországgal való kereskedelem, hamarosan Kjahtához közel, a kínai határon kereskedővárost létesítettek Majmacsen néven. Ezen vásárok híre hamarosan eljutott Európába is, az érdeklődés különösen a napóleoni háborúk idején nőtt meg.

Mai közlekedési viszonyaink mellett nehezen elképzelhető, hogy a tea útja Oroszországba több mint egy évig tartott. Ennek megfelelően roppant gondos csomagolást igényelt, a kínaiak sárga papírral és bambuszlevelekkel bélelt nádládákba tették a teát, majd ismét papír, bambuszlevél és nádburkolat következett. A finomabb teák először cin-, vagy faládába kerültek. Az így elkészített ládákat birka, vagy teve szőréből készült nemeztakaróba csomagolták, majd jól lekötözték. A tea a kínai oldalon, dzsunkán, lovon és tevén utazott, a kjahtai határon szigorú minőségellenőrzésen, majd vámoláson esett át, ezután folytathatta útját az időjárástól függően szekereken, vagy szánokon. A szibériai és urali utazást nemcsak az emberpróbáló természeti körülmények, hanem az útonállók, szervezett bandák tették viszontagságossá. Az Uralt elhagyva azonban az út könnyű volt már Nyizsnij Novgorodig (különösen 1847-től, a Káma folyón beindított hajózástól kezdve). A Nyizsnij Novgorod-i teavásár minden évben július 5-én kezdődött, és augusztus 25-ig tartott. A teákat szakértő szemmel vizsgálták, megkóstolták, minőség szerint szortírozták. Az áru nagy része Moszkvába került, itt alakult ki a fő elosztó központ, ahonnan akár Berlinig is eljuthatott a tea. A karavánúton érkezett teát jelentősen megdrágította a hosszú szállítás, többszöri átrakodás, egy pud – 16,38 kg – ára elérhette a hat rubelt is. (A Londonból érkezett tea ára 30-40 kopejka között mozgott ekkor!) Ennek ellenére a kereslet nőttön nőtt, tekintve, hogy minőségét nem befolyásolta kedvezőtlenül a sós, párás tengeri levegő, valamint a hajókon uralkodó kátrányszag. A hosszú utazás sok esetben hasznos is volt: dobozaikban erjedhettek a teák, és úti céljukat már különleges minőséget, ízt kapva érték el.

Oroszországban is gombamód szaporodtak a teakereskedések, a legnagyobb céget 1840-ben Alekszej Gubkin alapította, fényűző üzletei hátterében felvásárló-központok, csomagológyárak álltak. Az orosz kormány oly nagyra értékelte munkáját, hogy a Szent Vlagyimir-rend harmadik fokozatával tüntette ki Gubkint, akinek vállalkozását unokái vitték tovább.

7. Az európai fogadtatás

A közelmúltban megismerhettük a tea tengeri és szárazföldi útját Európába, arról azonban még nem esett szó, hogy a teaivás elterjedése cseppet sem volt egyszerűbb, mint szállítása. A tea barátai mellett ellenzői is képviseltették magukat, nem kis számban és elszántsággal. Nézzük tehát a tea pályafutását Európában!

A tea kontinensünkön is gyógyszerként kezdte karrierjét, első leírói orvosok voltak, esszékben, szaklapokban, vagy önálló könyvekben ismertették a növényt és hatását. A kereskedelemmel összefüggésben elsőként holland orvosok méltatták a teát, a 17. század közepén, jelezve egészségmegőrző hatását. Emlegették isteni fűként is, napi adagját 8-10 csészében állapítva meg. Martino Martini jezsuita misszionárius csodálattal emlékezett meg a főzet jótékony hatásáról, melyet a torokra, nyálkahártyára, gyomorra, vesére javasolt. Az angol orvostársadalom jelentős része is csatlakozott e pozitív szemlélethez, kiegészítve azt megfigyeléseivel a tea nyugtató voltáról az érrendszer esetében. Az éjszakai munkát végzők számára egyöntetűen javasolták a teafogyasztást, annak idegekre gyakorolt serkentő hatása miatt, de felismerték, hogy a tea fontos tápanyagokat is tartalmaz. A fenti nézeteket vallók egyöntetűen a teát helyezték előtérbe a kávéval szemben.

Nem így a tea ellenzői: „Ezen meleg vízzel teli kannák Pandora pixisét juttatják eszembe, melyből minden rosszak kikelnek” – írta Gerard van Swieten, Mária Terézia háziorvosa 1773-ban. Lettsom mindenki számára elrettentő kísérletében kimúlt a béka, amelynek hasába zöld teát fecskendeztek. A tea ellenzői között magyar orvosok is voltak, így Széchenyi István háziorvosa is, aki a tea pártolóit a holland hajósok által finanszírozott társaságnak tartotta. A tudományos megfigyelések mellett több érdekes nézet született a kínaiak és japánok sápadt és beteg színéről, a tea vérhígító hatásáról, s folytathatnánk a sort, további kevésbé helytálló tényekkel.

Ehhez hasonló szélsőséges nézetek és heves viták közepette indult el a tea hódító útjára Európában. A 18. századi gazdasági-társadalmi fejlődés, a polgári átalakulás megváltoztatta a társadalmi érintkezés formáit is. Az eddigi merev viselkedési

normák helyére a könnyed csevegés, oldott hangulatú beszélgetés lépett. A monumentális, hideg termek helyett a barátságos kisebb szalonok váltak divatossá, amelyek berendezése is a kényelmet szolgálta. A kecses székek apró asztalokat vettek körül, ahol a háziasszony által vezetett, művelt társalgás folyt. Ezen délutáni összejövetelek népszerű itala lett a tea, mivel „fogyasztása nem vonta el a figyelmet a társalgástól.” A tea főzését az európai szalonokban nem övezte olyan ceremónia, mint Japánban, itt az összejövetelek fő célja a szórakozás volt, a tea mellékszereplőként volt jelen együtt a kávéval, csokoládéval és aprósüteményekkel. A teakultúra fejlődése magával hozta a porcelánok iránti igény növekedését, ez kedvezett a kézműiparnak, egy-egy mester kezéből valóságos remekművek kerültek ki. A 18. század második felére a tea meghonosodott az európai háztartásokban, jelenléte nemcsak a főúri összejöveteleken, hanem a polgári szalonokban is természetes volt. A legnagyobb teafogyasztó országok továbbra is Anglia és Hollandia maradt, mivel a kávéfogyasztó országokban (Poroszország, Franciaország, Osztrák Birodalom) a tea nem tudta átvenni a hatalmat a fekete ital fölött, úgy, ahogy a bor uralmát sem tudta megtörni a borivó népeknél.

8. A tea megérkezése hazánkba

A korábbiakban megismerhettük a tea – néha ugyan rögös – de töretlen diadalútját Európában, arról azonban még nem esett szó, hogy hazánkban hogyan fogadták az italt, s hogyan lett egyre népszerűbb a – közismerten borivó – magyarok körében.

Az első feljegyzések között található Palocsay György írása: ő 1704 körül érkezett haza a spanyol örökösödési háborúból, s meglepetten vette észre a „régi jó magyar világ” megváltozását, tapasztalatairól verset is írt, ennek egy szakában utal a teafogyasztás sajnálatos megjelenésére.

A 17. században a magyar nemesi és polgári családoknál még az ún. középkori kettős étkezési rend volt szokásban, amely szerint délelőtt tíz, délután pedig hat óra körül meleg ételeket fogyasztottak. A hármas étkezés kialakulásában a tea is szerepet játszott, az étkezési kultúra megváltozásáról 18. századi források szólnak – köztük aggodalmas feljegyzések is – a délutáni teázással együtt járó, nem kielégítő mennyiségű étkezésről…

A teát az első időkben „holland” jelzővel illették, a szóhasználat tükrözi a tea útját Németországon át Hollandiából. A magyar nyelv a holland eredetű tea szót a németből vette át, használva annak németes és latinos formáját is: te, thé, thee, théé, théa, thea. A 19. század közepére vált általánossá a latinos théa forma, amely a 20. század elejére nyerte el végleges, mai tea formáját. A teára rövid ideig ugyan, de volt magyar szó is: szűrlé, amely a 19. század végére teljesen kiesett a használatból.

A 18. században még igen kevés tea jutott el hazánkba, luxuscikknek számított, első kedvelői az arisztokrácia köréből kerültek ki. Mivel a 19. század elején a napóleoni kontinentális zárlat szüneteltette a tea tengeri útját, hazánkban is ismertebbé és kedveltté vált az Oroszországból szárazföldi úton érkező tea. A kávéval és a csokoládéval együtt az új meleg italok fogyasztását eleinte urizálásnak, a nyugati szokások majmolásának tartották. A reformkor kezdetén a hazai polgárság anyagi viszonyai még szűkösek voltak, elítélték a fényűzést, az előkelősködést. A tea legfőbb ellensége azonban a bor volt, a bortermelők, borkedvelők élesen támadták: “meg kell vallanunk mi ezen italtól, rendkívül irtózunk, mert puszta látása is mindenkor betegségre és gyógyszertárra emlékeztet”.

A folyamatos támadás ellenére a teakedvelők tábora lassan, de szélesedett: a leírások alapján Petőfi és Jókai is közéjük tartozott. Megjelentek a teaszaküzletek, bécsi kereskedők nyitottak hazánkban lerakatokat. A belvárosi kereskedőknek (Naiss, Emmerling, Wanko, Koszgleba) nagy szerepük volt a polgári ízlés alakításában, igényeinek formálásában, vonzó kirakataikkal népszerűsítették a teát.

Az új ital a 19. század közepére, otthonra talált a cukrászdákban is, amelyek szalont idéző miliője jól illett a teázás hangulatához. A Ruszwurm, a Demel, a Kugler a legjobb minőségű teát kínálták, hamar megkedveltetve azt előkelő hölgyvendégeikkel, akik azután saját háztartásukat is felszerelték a teakultusz kellékeivel.

Hazánkban végül a tea csatát nyert a 19. század közepén-végén, elfogadott és kedvelt itallá vált a magyar háztartásokban.

9. Teaporcelánok

A tea európai diadalútja során a 19. század közepére hazánkat is meghódította, fogyasztották a polgári szalonokban, cukrászdákban, árusították kimérve a híres fűszerüzletekben. Mint sorozatunk címe mutatja, a tea azonban “több mint ital”, megjelenése maga után vonta a kézműipar rohamos fejlődését, átalakulását. A kilencedik epizódban röviden áttekintjük a kézművesség teához kapcsolódó munkáinak egy-egy fontosabb állomását.

Mint az évszázadok során bebizonyosodott, a porcelán ideális a forró italok számára, rossz hővezető képessége miatt. A 18. században még csak a kínai porcelánt ismerték, ami azonban méregdrága volt, s így fejedelmi ajándéknak számított. A szenvedélyes gyűjtő szász választófejedelem, Erős Ágost alkimistája, Johann Böttger állított elő porcelánt 1709-ben, munkája olyan sikert aratott, hogy a fejedelem elrendelte a Királyi Porcelánmanufaktúra felállítását a meisseni várban, 1710-ben. Pár évvel később a porcelánt már festeni is sikerült, először a kínai képek domináltak, majd a 18. század közepén az európai porcelán megkezdte önálló életét, tájképek, vadász- és csatajelenetek kerültek az edényekre, később a rokokó stílus vált uralkodóvá. Ezekben az években alakult ki a porcelán alján a kék festékkel jelzett származási hely (a meisseni esetében a két kard a szász címerből származik). A meisseni gyárat több kisebb-nagyobb üzem követte, például Berlinben, Ludwigsburgban.

Franciaországban, 1745-ben alapítottak királyi manufaktúrát, amely tíz évvel később már Sévres-be költözött. A francia porcelánfestőknek köszönhetjük a királykék, a Pompadour-piros színeket.

Angliában Bow, Chelsea, Worcester gyárai voltak ismertek, itt azonban a porcelánt visszaszorította egy olcsóbb keménycserép anyag.

Az európai porcelángyártás során eleinte nem különültek el a teás, kávés és kakaós készletek, csak később látták el a teáskannákat szűrővel, a csészetípusok pedig a 18. század közepe táján önállósultak. A kínai munkákhoz képest európai találmány a csészefül és a csészealj.

Magyarországra sokáig Bécsből érkezett a porcelán, majd a cseh porcelán hódította meg a magyar vásárlókat, szintén kedvező árával. A hazai porcelánipar első gyára a Fischer Mór által 1839-ben alapított herendi gyár volt, ahol az európai stílusú edények gyártása után hamar kialakították saját, sikeres arculatukat. Mintáik közül több (Aponyi, Viktória, “walesi”, “petrezselyem”) a mai napig népszerű. A herendi gyárat követték a hollóházi és a pécsi Zsolnay üzemek, növelve a hazai választékot, lehetővé vált, hogy a teázáshoz szükséges felszerelés eljusson a legtöbb háztartásba.

A hazai ötvösség szintén remekeket készített, azonban a fém teáskészletek használata elmaradt a porcelánokétól, tekintve a fém jó hővezető képességét. A mestermunkák inkább csak a terített asztalok díszeként szolgáltak, említsük meg azonban legnagyobb mesterek, Laky Károly, Goszmann György, Szentpéteri József nevét.

A teázáshoz használható kellékek kínálata folyamatosan növekszik, remek lehetőséget adva a teázóknak készletük folyamatos bővítéséhez.

10. A magyar teakultúra

A korábbiakban megismerhettük a tea elterjedését Magyarországon, valamint a kapcsolódó kézműves iparágak fejlődését, finomodását, új szokások, igények kialakulását.

A 19. század végére a tea a mindennapok itala lett a hazai háztartások legtöbbjében, javaslom, tekintsük át, mik voltak a teázás magyar velejárói.

A század végén a magyar asszonyok életének szerves részévé vált az ötórai teázás, amelyre az akkori divat szerint a heti egy vagy két fogadónap (a háziasszony által megjelölt nap, amelyen otthon tartózkodott, és vendégeit várta) keretében került sor. A teadélutánok célja, csakúgy, mint külföldön, hazánkban is a kötetlen beszélgetés, csevegés, s nem utolsó sorban a „magamutogatás” volt. A szalonok a háziasszonyok kényelme szerint voltak berendezve, elhalmozva díszpárnákkal, szobrocskákkal, apró asztalkákkal, vitrinekkel, bennük hivalkodó üvegtárgyakkal. Rengeteg hímzés egészítette ki a berendezést, nem hiányozhattak a kézzel készített teáskanna-melegentartók, teababák sem. A teát délután négy és hat óra között szolgálták fel, bővítve a kínálatot édes és sós süteményekkel, szendvicsekkel. Egy-egy látogató fél óráig élvezte a nagyszerű vendéglátást. A teafőzés a fiatal lányok feladata volt, nekik segédkezhettek az udvarolni vágyó fiatalemberek. (A teafőzés tudományának tökéletes elsajátítására minden eladósorba kerülő lány figyelmét felhívták.)

A teázás szerepet kapott a házi bálok alkalmával is, a táncterem sarkaiban kis asztalokat helyeztek el, rajta a frissítő italokkal, de a tea része lett a reggelinek és a vacsorának is.

A 19. század második felétől kedvelt találkozóhellyé váltak a cukrászdák is, ahol előbb-utóbb teát is felszolgáltak, az egyik legfinomabb teakeveréket Gerbeaud Emil kísérletezte ki tízféle teából.

Híresen finom teát főztek az Augusztban, a Hauerben, a Lukácsban és a szegedi Virág cukrászdában. A század végén már a kávéházak választékában is szerepelt a tea, és a századfordulóra a tea mindennapi itallá vált. Erről árulkodik az alábbi adat is: 1880-ban hazánkba 190q, 1907-ben 5134q tea érkezett, a növekedés csaknem harmincszoros! A hazai piacot a kínai tea uralta, indiai teából kisebb volt a választék, az áru legnagyobb része Bécsen át jutott Magyarországra. 1900-tól, a Transz-szibériai vasútvonal beindításával egyre nagyobb mennyiségben érkezett hazánkba orosz karavántea, amelynek ára a szállítás gyorsulásával folyamatosan csökkent. A hazai teakereskedők egymás után védjegyeztették áruikat, amelyre a választék bővülése miatt is szükség volt. A védjegyek általában az áru eredetére utaltak, megkönnyítették a vevők tájékozódását, és hatékony reklámeszközzé váltak. A századfordulón több mint kétszáz teavédjegyet jegyeztek be, a legismertebb cégek: Dietrich és Gottschlieg, Hoffmann József, Popov Testvérek, Indra Teabehozatali Társaság. A budapesti fióküzletek megnyitása után a postán keresztül vidékre is elkezdtek teát értékesíteni, ellátva így az egész országot. A teákat jól záródó fém tartályokban tárolták és értékesítették, a kiskereskedők boltjaiban szintén fémtartályokban tartották, a vevőkhöz pedig papírzacskóban jutott el. A tea a század elején olyan nagy mennyiségben érkezett hazánkba, hogy reklámozásra szorult (eddig kuriózumként azonnal kelendő volt): naptárokon, plakátokon, prospektusokon hirdették áruikat a kereskedők. Az 1900-as évek elejére a tea a kispolgárság italává vált, az 1930-as években már a munkásosztály mindennapos italaként szerepelt, de feljegyzések tanúskodnak a szegényházakban kiosztott teákról is.

Ezekben az években a teafogyasztás szertartása is változni kezdett, az embereknek kevesebb idejük maradt, a lassú, kényelmes összejövetelek kezdtek megszűnni, az akkori őrült tempó következtében a teafogyasztás a mai szokásokra kezdett hasonlítani, és megjelentek a modern, fém teáskészletek, az egyszerűsödött formák, amelyek a praktikumot szolgálták elsősorban.

A tömegtermelés megjelenésével egy időben született meg az első villany teafőző is, s ez már korunk teázását jelentette./forrás:drFLORA/