Egy igazi női kistáskából és egy férfi zsebből nem hiányozhat a zsebkendő. Az már egyéni megszokás, hogy a ruha vagy a papír zsebkendőt szeretjük-e jobban. De azt vajon tudod-e, hogy mióta használnak zsebkendőt az emberek, illetve hogyan oldották meg régen az orrfújást és a tüsszögést? Járj utána velem!

Hapci! Tüsszögünk, náthásak, illetve allergiásak vagyunk, és szüntelenül fújjuk az orrunkat. Mi is lenne velünk zsebkendő nélkül?! De vajon mióta könnyíti meg az emberek életét ez a hasznos kis kellék? Vagy az őseinket elkerülte mindenféle nátha és influenza?

A zsebkendő és a nátha viszonyában az elsőbbség kétségtelenül a nátháé. Még ha őseink edzettebbek voltak is, mint mi, s nem is utaztak zsúfolt villamosokon, akkor sem valószínű, hogy a jégkorszakot nátha nélkül úszták volna meg, és sohasem lettek volna megfázva. Márpedig a megfázásnak még a legkönnyebb esete sem jár orrfújás nélkül.

Ennek ellenére zsebkendőről csak a római korból van tudomásunk, már amennyire ilyen névvel lehet illetni egy olyan kendőt, amelyet zseb hiányában a tógájuk öblében hordtak a férfiak, s amelyet nem is orrfújásra használtak. Ezzel a kendővel a verejtéket itatták fel homlokukról, illetve a szájukat törölték bele. Keszkenőjüket lobogtatták a rómaiak tetszésük jeléül a színházban, kendőjükkel adtak jelt a cirkuszi játékok megkezdésére. Akkor tehát az ókorban nem is fújtak orrot az emberek?

Volt erre a célra is egy kis vászondarab, amelyet azonban nyilvánosság előtt nem illett használni. Úrihölgy különösen nem fújhatott orrot társaságban, mert ha zsebkendőt kellett használnia, az azt jelentette, hogy beteg: aki pedig beteg, az maradjon otthon. A római iratokból úgy tűnik, hogy az akkori emberek igen kevés együttérzést tanúsítottak szegény, náthában szenvedő társaik iránt. Sőt: a nátha egyet jelentett a butasággal, legalább is az éles eszű embert "kifújt orrú ember" névvel illették.

Egyes kultúrtörténészek szerint a zsebkendő Európában már a 11. században általános volt. Mások úgy vélekednek, hogy csak a 15. században jött divatba Olaszországban. A 16. században azonban már rengeteg helyen rögzítik létezését a különböző leltárak, végrendeletek. A királynők, arisztokrata hölgyek és polgárasszonyok arcképeiken pedig szinte valamennyien keszkenőt szorongatnak. A nők ekkor tehát még nem zsebkendőt, hanem "kézkendőt" hordtak. Ebből a kézkendőből formálódott a keszkenő szavunk. 

Francia írók jegyezték fel, hogy régebben a drága keszkenőket sajnálva, az elegáns urak elég undorító módon "ujjukkal csapták földhöz orrukat". Később azonban a praktikus emberek rájöttek arra, hogy az orrot zsebkendőbe is lehet fújni. Régi magyar leltárakban csakugyan ott találjuk a sok selymes-csipkés, aranyhímzéses keszkenő mellett a pamuttal varrott vagy szőtt parasztkeszkenőket is. Utóbbiak, persze nem a földművelő nép számára készült zsebkendőket jelentik, hanem az egyszerűt, dísztelent, amely télvíz idején nagyobb enyhülést szerzett gazdájának, mint a csipkés, aranyos műremek.

Még a 18. században is hordták nyilvánosan a díszzsebkendőt, bár ez méreteit tekintve jelentősen összezsugorodott. A tubákolás elterjedésével azonban divatba jöttek a színes zsebkendők is. A 18. század végén, 19. század elején a nyomott pamutzsebkendők valóságos politikai propagandaeszközök voltak: megtalálhatjuk rajtuk az amerikai Függetlenségi Nyilatkozatot éppúgy, mint 1812-ben Oroszország térképét és Napóleon gúnyképeit is. 

A parfümös, csipkés díszzsebkendők korszaka mára már lejárt. Ám a pamut zsebkendő sem bizonyult túlságosan korszerű megoldásnak. Egy utazó feljegyezte, hogy az afrikaiak kinevették, amikor zsebkendőt használt: "Bolondok vagytok ti, hogy elteszitek az orrvizet..." 

És tényleg: vajon miért is kellene megőrizni az orr váladékát?

A megnyugtató megoldást a japánok találták fel. Ők papír zsebkendőt kezdtek használni, amit használat után tűzbe dobtak. Elég hosszú időbe került, míg ez az ésszerű találmány meghódította Európát, de most már ezé a jövő.

/forrás:internet/