Erdély a Magyar Királyság szerves része volt a középkorban, majd Buda elfoglalása után — a török uralom alatt, 1542—1687 között — önálló fejedelemségként létezett tovább, laza függésben az Oszmán-Török Birodalomtól, a lényeges kérdésekben megőrizve szuverenitását, szabadságát.

A Habsburgok uralta másik Magyarországgal szemben Erdélyország több mint másfél évszázadon át az önálló magyar államiságnak, a magyar érdekek védelmének és a magyar kultúra fejlődésének fellegvára lett. Területe ekkor jó néhány tiszántúli vármegyével (Arad, Békés, Bihar, Csanád, Közép-Szolnok, Zaránd, illetve később Kraszna, Máramaros, Szatmár, Szabolcs, Bereg, Ugocsa), a Partiumnak nevezett magyarországi részekkel bővült. Az erdélyi uralkodók titulusa így hangzott: „Erdély fejedelme, Magyarország részeinek ura és a székelyek grófja.” Ne feledjük, hogy Bocskai István, Thököly Imre és II. Rákóczi Ferenc Erdély fejedelmeiként vívták a magyar szabadságharcot a Habsburgokkal!

Amikor Európát a harmincéves vallásháború zaklatta, Erdély a Török Birodalom végvidékén a különböző vallások viszonylag békés együttélését gyakorolta, amely 1568-ban a tordai országgyűlésen a négy bevett vallás (református, katolikus, evangélikus, unitárius) egyenjogúságának törvénybe iktatásához vezetett. A románok görögkeleti vallását „megtűrtnek” tekintették. Báthori István fejedelem korában a törvényeket is magyarul alkották, 1579-ben Kolozsvárott jezsuita főiskolát alapítottak. Kolozsvárott, Brassóban és Szebenben nyomdák működtek, virágzott a humanista irodalom, sok erdélyi diák tanult külföldi egyetemeken. A „bölcs” fejedelem, Bethlen Gábor (1613—1629) és I. Rákóczi György (1630—1648) uralkodása pedig elhozta Erdély felvirágzását, aranykorát, amikor a kis fejedelemség belső egyensúlya és új iránti nyitottsága példa lett egész Európában.

Erdélyben a középkortól szabad királyi város volt Gyulafehérvár és Kolozsvár. Az örmények lakta Szamosújvár és Erzsébetváros 1791-től nyerte el e címet. Különleges nemesi testületi jogállású városként működött Dés és Torda. A szászok vezető városai: Nagyszeben, Brassó, Beszterce és Medgyes, a székelyeké: Marosvásárhely, Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy, Székelyudvarhely, Kézdivásárhely, Illyefalva, Bereck. A többi erdélyi (és partiumi) város közül jelentős kulturális, közigazgatási és gazdasági szerepet játszottak Déva, Nagyenyed, Bánffyhunyad, Szászrégen, Zilah, Szilágysomlyó, Alvinc, illetve a román többségű Vajdahunyad, Balázsfalva, Hátszeg és Gyalu.

A török kiűzését követően Erdély és a hozzá csatlakozott Partium (magyarországi részek) visszakerültek a magyar király jogara alá, ám az Erdélyi Nagyfejedelemséget a király közvetlenül Bécsből irányította (Diploma Leopoldinum, 1690). Tehát Erdély és Magyarország egy királyságon belül két ország maradt (a harmadik Horvátország volt), s ezért vált követeléssé 1848-ban a 12. pont (Unió Erdéllyel!).

A magyar forradalom és szabadságharc végső csatáit e tájon vívta hős seregeivel Bem apó, rézágyúival Gábor Áron. Segesvár közelében halt hősi halált a nemzeti szabadság géniusza, Petőfi Sándor, Aradon pedig a tizenhárom hős tábornok. Már a király által jóváhagyott 1848-as áprilisi törvényekben kimondták Magyarország és Erdély Unióját de az csak jóval később, az 1867-es kiegyezéssel valósulhatott meg. Ekkorra azonban a török-tatár hadak által pusztított dél-erdélyi magyarság életereje a 17. század végétől tömegesen bevándorló románsággal szemben megtört. Az osztrák segítséggel letelepülő románság a szászok földjén hamarosan túlsúlyba került (a magyar szabadságharccal szemben mindkét náció a bécsi udvarral szövetkezett).

Az 1867-et követő fél évszázad Erdély felvirágzásának új korszaka volt, amikor a vasutak és a közutak hálózatának kiépülésével, a gyárak és az iparvállalatok létesítésével, a kolozsvári tudományegyetemnek (1872) a fölállításával e régió is bekapcsolódott az ország és Európa vérkeringésébe.

Ezt a felzárkózási folyamatot törte meg a világháború és az azt követő 1920. június 4-i trianoni békeszerződés, amely Erdélyt, az egykori Partiumot és a Bánság felét (103 093 km2) Romániához csatolta. Ettől kezdve az elcsatolt terület egészét Erdélynek nevezzük, s történetének új fejezetét írjuk. Az egyesült Romániába történő integrálás önkényuralommal és asszimilációval átszőtt évtizedei alatt Erdély etnikai és vallási összetétele megváltozott. Gyakorlatilag eltűnt az autonómiáját, identitását nyolc évszázadon át folyamatosan őrző félmilliós szászság és a sváb németség is. Minimálisra fogyatkozott az ugyancsak több százezer fős zsidóság száma, de jelentősen csökkent Erdélyben a magyarság aránya is. A magyar egyetemen és a magyar tanintézmények tetemes részében az oktatást román tannyelvűvé tették. Az utolsó magyar népszámláláskor, 1910-ben Erdélynek 5 millió 260 ezer lakosa volt, akiknek fele (53,8%) volt román, egyharmada (31,6%) magyar nemzetiségű, egytizede (10,7%) német (szász), a többi egyéb nemzetiségű volt. A2000. év népszámlálási adatai szerint Erdély 7 millió 722 ezer lakosának már kevesebb, mint egynegyede (23%) volt magyar, csupán egy százada (0,9%) német, a románok és a cigányok száma és aránya pedig emelkedett Erdélyben.

A hivatalos román népszámlálási statisztikák szerint másfél millió magyar él Erdélyben. Közülük egy tömbben közel háromnegyed millió, a magyarok 40%-a él a Székelyföldön, mintegy félmillió (30%) a Partiumban. Szétszórtan, szórványban él 26%-uk a többi megyében, s 4%-uk a romániai Bánátban. A népszámlálási statisztikák azonban egy kicsit csalókák, mindenütt a többség irányába billennek, torzítanak. Ha az egyházak kissé hiányos összeírásaival összevetjük, már akkor is 20—25%-os eltérést tapasztalunk, vagyis eszerint mintegy kétmillió magyar lélekkel számolhatunk Erdélyben.