| |
"Egy emberben néha elhal a remény,de egy állatban soha.Amíg él,él benne a remény,és él benne a hűség is."
Az 1960-as években történt Franciaország egyik erdős-hegyes
vidékén.
Új plébános jött a faluba,aki azelőtt is hegyes vidéken
szolgált,és szívesen sétált új állomáshelyén is az erdőkben.
Legkedvesebb
szórakozása,amely hasznos is,kedvenc ételének,a gombának keresése
volt.
Útjain mindig elkísérte kutyája,Blanchette is.Egyik alkalommal egy
olyan tisztásra tévedt,ahol a szép zöld mohatakaró alatt dagadóláp
rejlett,amely halálos csapda annak,aki elővigyázatlanul a felületére
lép.
A nedves szfagnum-moha a mélybe húzza - minél jobban
kapálódzik,annál gyorsabban.A falusi hívek elfelejtették erre
figyelmeztetni új plébánosukat,aki gyanútlanul lépett a zöld
mohára.Amikor süllyedni kezdett,tudta,hogy már csak külső segítség
mentheti meg.
Megkérte a riadtan ugató kutyát,hogy menjen,és hozzon
segítséget.Blanchette meg is értette,mit kell tennie.Kurta,kajla
lábacskáin elsietett,le a faluba,ott próbálta ugatással meggyőzni az
embereket,hogy kövessék őt - azok azonban nem értették meg.Erre
nekiindult az országúton a következő falu felé,és akkor találkozott egy,
szekerével onnan jövő parasztemberrel.
A férfi felfogta,hogy a rémülten
csaholó kutya segítséget kér,és követte őt az úton,majd az erdőbe
is,ahol megpillantotta a plébánost,aki már nyakig süllyedt a lápba.A
szekérrúd segítségével sikerült őt - mondhatni az utolsó prcben kihúzni a
halálos ölelésből.
A kutya fáradtan,de boldogan lihegett.Mentőakciója
sikerült.
|
Kommentáld!