A
sas és a róka barátságot fogadtak egymásnak, és elhatározták, hogy
egymás közelében fognak lakni. Úgy tartották ugyanis, hogy az együtt
lakás megerősíti a barátságot. A sas egy magas fára telepedett, s ott
költötte ki fiókáit, a róka pedig az alatta lévő bozótban kölykezett
meg. Mikor azonban egyszer a róka kiment vadászni, a sas élelem híján
leszállt a bozótba, és elragadva a rókakölykeket, fiókáival felfalta
őket.
Amint
a róka megérkezett, és látta, hogy mi történt, kölykei pusztulása
éppen úgy elkeserítette, mint az, hogy nem állhatott bosszút; földi
állat létére ugyanis nem tudta üldözni a madarat. Ezért félreállt -
mert csak ez marad meg a gyengék és tehetetlenek számára -, és
megátkozta ellenségét. A sasnak azonban nemsokára meg kellett bűnhődnie a
barátság meggyalázásáért. A mezőn ugyanis kecskét áldoztak, s
lecsapott, és elragadott az oltárról egy még tüzes belső részt. Ahogy
fészkébe vitte, hirtelen belekapott a szél, és a vékony és száraz
gallyak lángra lobbantak. A fiókák, amelyeknek még nem nőtt ki a
szárnyuk, megpörkölődtek, s a földre zuhantak. A róka pedig odafutott,
és a sas szeme láttára mindet felfalta.
A
mese bizonyítja, hogy a barátság megsértői, ha el is kerülik a
megsértettek bosszúját, az isteni igazságszolgáltatás elől nem
menekülhetnek.
Kommentáld!