"Megaláztalak ugyan, de többé nem alázlak meg" (Náh 1,12).
A szenvedésnek van hatása! Isten küldi és Ő vet neki véget. Talán
sóhajtva mondod: "Mikor lesz már vége?" De ne feledd, hogy minden
bajunk teljesen megszűnik, ha egyszer véget ér a gyötrelmes földi élet.
Ezért várj csendben, viseld türelmesen az Úr akaratát, amíg újra eljön.
Amíg így vársz, meglátod, mennyei Atyánk "összetöri a ránk nehezedő
igát" (1,13), ha az már betöltötte rendeltetését. Ha kiverte belőlönk
ostobaságainkat, nem ostoroz tovább. Ha pedig próbatétel végett küldte
a szenvedést, hogy azáltal is Őt dicsőítsük, befejeződik a próba, amint
az Úr dicsőségéről szóló bizonyságtételre fakaszt bennünket. Ezért ne
is akarjuk, hogy vége legyen a szenvedésnek addig, amíg meg nem adtuk
Istennek azt a dicsőséget, amely Őt illeti.
Talán már ma "nagy csendesség" lesz a részünk. Ki tudja, milyen
hamar elcsitul a dühöngő vihar, és a sima tenger szelíd hullámain
játszadoznak a tengeri madarak? A hosszas megpróbáltatás után a
cséphadarót a szögre akasztják, a gabona pihen a csűrben. Lehet, hogy
nemsokára éppen olyan boldogok leszünk, amilyen szomorúak most vagyunk.
Az Úr könnyen nappalra válthatja az éjszakát. Aki a felhőket küldi, el
is tudja oszlatni azokat. Ezért legyünk jó reménységgel: jobb idők
következnek. Énekeljünk hát már előre egy boldog halleluját! Ámen.
ERŐRŐL ERŐRE
(Zsolt 84,8)
Hányszor hittem már, hogy elfogyott erőm!
Vége, nincs tovább…
Megtántorodtam, már-már elestem,
elborított a nyomorúság.
Szóltam: saját erőmből nem telik több,
nem bírom tovább!
És akkor új erő jött.
Csendben és észrevétlen.
Nem a győztesek hódító ereje,
nem az erők világrengető serege,
csak épp annyi, amire szükségem volt,
csak épp annyi, amennyi fölemelt,
megiszamodott lábam lépésre bírta,
s nyomorúságom rengetegéből
a kivezető utat megmutatta.
Csak épp annyi.
S ha elfogy?
Akkor újra küldi Ő,
a kifogyhatatlan, örök, szent Erő!
Csak mindig annyit.
És épp eleget!
Eleget ahhoz, hogy el ne essem,
ne zuhanjak le a szörnyű mélybe,
e szent erővel általlépjem,
s csak a túlparton roskadjam össze.
Aztán megint ad új erőt.
Naponként kinyújtom kezem
a napi mannáért, és Ő ad.
„Erőről erőre jutok”,
világlik már a szent titok!
Az ínség földjén új forrás fakad,
amerre bizakodó lábam elhalad.
Tekintetem a célt kutatja már,
nem révedek erőtlen magamra,
végtelenné tárult a láthatár.
Mindig csak előre, előre,
át a völgyön, – a hegytetőre!
Kőről kőre, erőről erőre…
Átmenvén a siralom völgyén,
erőről erőre jutok,
míg fenn a Sionon megállhatok.
Oláh Lajosné
Kommentáld!