Egy levélből: „Nem bírok a kisfiammal; igaz, eleinte egy kicsit elkényeztettem, de nem gondoltam, hogy ez lesz belőle: türelmetlen, követelődző, túlérzékeny, úgy viselkedik, mint egy császár”…

Császár? Általában ritkul ez a szó, mert ritkulnak azok is, akik viselik, vagy viselnék. Van ebben a folyamatban valami történelmi törvényszerűség, a fejlődésnek irgalmatlan következetessége, a szerepét már be nem töltő, irányító hatalom elhanyatlása, a célszerűbbet kereső ember önredndelkezésének küzdelme és győzelme.

Igen. A császárok fogytán fogynak, a királyok leteszik a jogart, vagy elveszik tőlük, a trón a múzeumban kerül s ha valaki kipróbálja, úgy találja: nem is olyan kényelmes az ülés benne.

Őfelsége tehát nyugalomba megy, megszűnik zsarnoknak lenni, elkölti a saját képére vert aranyakat s unokája már filmszínész vagy bányamérnök, egyszerűen ember a hatalom minden betegsége nélkül.

Az ember azonban furcsa teremtmény, mert kihúzva fejét az egyik járomból, körülnéz s sürgősen keres másikat, hogy az igát tovább húzhassa. Elfelejti, hogy a szuverénekkel mindig baj volt és elfelejti, hogy az egy-két jóságos mellett mennyi volt a kegyetlen zsarnok, kényúr, terhe mindenkinek, környezetének, családjának, sőt önmagának is. Igen, az ember sok apró trónt épít a régi helyett, új zsarnokokat nevel s az »Őfelsége« címet, rangot, hatalmat ráruház egy új szuverénre:

a Gyermekre.

A Gyermek nem akarja ezt.

A Gyermek: gyermek akar maradni, de az ember, a szülő nem engedi.

A szülő bebizonyítja, hogy gyermeke igenis csoda, igenis egyedülvaló, legszebb, legjobb, legokosabb, a legelevenebb: Leg, egyszóval: Császár.

Otthonának egyeduralkodója, kényura, sőt »istene«, hiszen: »imádják«.

És a Gyermek megszokja ezt a kényszerű állapotot, sőt, meg is kedveli, hiszen kényelmes és mulatságos. Körülötte fordul meg az otthon, érte van minden, neki dolgoznak, sütnek, főznek, vásárolnak, áznak, fáznak, koplalnak és még csak azt sem kell mondani: köszönöm, hiszen boldogok, ha elfogadja.

A Gyermek aztán – hiszen gyermek – elveszti a mértéket, összekavarodik benne az enyém és tied, a szabad és nem szabad fogalma, a tisztesség és ocsmányság érzése, a kötelesség és a naplopás törvénye és törvénytelensége. Mindegy: ő Császár.

Nagy baj ez a családra – sok keserű bánat és önvád kiapadhatatlan forrása – de mégnagyobb baj a Gyermekre, aki az óvodában és végig az életben hasonló Császárokkal találkozik, és a Császárok sosem szerették egymást.

Ezek a Császárok azt hitték eddig, hogy egyedül vannak, kizárólagos jogokkal és most kiderült, hogy rengeteg Császár van, hasonló joggal és hasonló hitben. ez az áldatlan kinövés azonban lecsiszolódna a gyermekek között, és lecsiszolódna az iskolában, az életben, ha a szülők és a távoli, rendesen gyermektelen »gyermekimádók« hagynák.

De nem hagyják.

A gyermek már magához térne a gyilkos bódulatból és egészségesen alkalmazkodna környezetéhez, kötelességeihez, ami alapja lesz később a munkafegyelemnek, a közösséggel, a családdal, a nemzettel szemben jelentkező kötelességeinek, de a szülő és az imádók újra és újra bebizonyítják, hogy a tanító hülye és igazságtalan, a rendőr goromba és ostoba, a villamoskalauz okvetetlenkedő szamár, a Közért kiszolgáló hanyag és lelkiismeretlen, a házmester durva pokróc, mert kötelességszerűen figyelmezteti Őfelségét, hogy tanuljon, hogy ne rohanjon bele a piros lámpába, hogy ne ugráljon a villamosra, hogy ne egye meg felét a felvágottnak és ne a most felmosott lépcsőházba verje le havas, sáros lábát, hanem a lábtörlőn.

Ezek a szerencsétlenek nem veszik észre, hogy egy Császárt figyelmeztetnek, s a Császár – ez természetes – goromba.

A Császár – ha arra kerül a sor – el tud szaladni, és visszakiabálni dolgokat, amelyek semmiféle szótárban nem találhatók, amelyekért otthon még dicséretet is kap, mert látszik, hogy a Császárból »dörzsölt vagány« lesz, aki megáll a lábán, ha ugyan időközben ezt a lábat le nem vágja a villamos, amiért – természetesen – a kalauz a hibás, és a vezető is.

A gyermek aztán felnő és a szülő már nem »imádja« annyira, mert zokon veszi, hogy a Császár ragaszkodok a trónhoz, és környezetét erre szóval, esetleg tettel figyelmezteti is.

A szülő természetesen megmaradhat az imádás állapotában, az állam fegyelme, a munka gépezete, s a törvények egyenlősége azonban nem tűri Őfelsége egyéni kilengéseit, és nem veszi figyelembe azokat a külön törvényeket, amelyek a szerencsétlen gyermekbe belecsontosodtak.

Erre gondolj, szülő és embertársam, ha szereteted erre a gyilkos vágányra fut, és inkább gyermeked sírjon most öt percig, mint később te – életed végéig.

Te vagy a felnőtt, a vezető és csak rajtad múlik, hogy gyermeked felnézzen rád mindvégig, vagy le, amint értelme kinyílik, és keserűen vágja szemedbe, hogy talmicsászárság hazug trónjára ültetted, holott tudnod kellett volna, hogy a császárok kora lejárt.

Nézz körül embertársam az utcán, a villamosban, a tereken és mindenütt, ahol a jövő emberpalántái felnőnek, és feltétlenül meg kell, hogy kérdezd magadtól:

mi lesz velük a kényurak ilyen tömeges kitenyésztésén, de mi lesz magukkal a Császárokkal, akik boldog gyermekek, tudósok, mérnökök, művészek, általában kiváló dolgozók akarnak lenni, de nem engedték őket, és felnőve a meg nem értettség és állandó sértődöttség állapotában tengnek-lengnek a világban, ami érthető is, hiszen nagyon kevés Császárból lesz hírneves sarkkutató, vagy boldog villanyszerelő.