Alkonyodott már, és a késő nyári alkony árnyékai összetereltek
bennünket. Apám is széket hozott, később anyám is, és vártunk valamire,
mintha egy eseményre akartunk volna emlékezni, vagy egy gondolatra,
amelyet elfelejtettünk,
de ma talán eszünkbe jut...
Mögöttünk a falra felfuttatott szőlő levelei suttogtak valamit a bujkáló
szellőnek, alig esett egy-egy szó, amelynek nyomában hallgatásba
szaladtak a gondolatok. Később Bodri is felfedezte a családot, hát
odaballagott és elém feküdt, ami jó volt, mert a hátán melengettem
mezítelen lábam, ami ellen öreg kutyánknak nem is volt semmi kifogása.
A falu csendesedett, egy-egy csillag kinyitotta szemét az égen, s a
kapu felől hosszú, hűvös, lengő szoknyában beballagott az udvarba az
Est.
A kert mintha csak erre várt volna, s a szérű mintha csak erre várt
volna. Megforgatták az Est nyomában áramló levegőt, és a kazlak
összetört, meleg nyárszaga nyomában hűvös kaporszag jött a kert felől.
Az istállóból odahallatszott a lovak dobbanása, s a mogyorófák
sötétjében kétszer megszólalt egy kis kuvik.
Nem szólt senki, mert ez hozzátartozott az esthez, a régi estékhez.
Nem szólt senki, mert még hiányzott valami, csak mikor a Göncöl négy
kereke is kivirágzott, szólalt meg nagymama, és apámra nézett, az ő
gyermekségének emlékeibe.
- Hallod, fiam?
Ekkor már mi is hallottuk, mert valahol a kertben, vagy talán
mögöttünk, a szőlőlevelek között, a földön vagy a levegőben egyszerre,
mindenütt a szívünkben, mint valami jóra fordult kedves bánat,
megszólalt az őszi bogár.
- Krii - krii.
- Hallod, kisfiam? - és nagymama a sötétbe mutatott száraz, fehér
kezével, ahol lágy panasszal zengett egy kis féreg, de nyomában, valahol
a szentpéteri erdőben, a Cöndében, a nádban, a Kács alatt és a
palánkosban a csillagfényes estében vállára dobta tarisznyáját, s talán
csak a holdat várta, hogy elinduljon a mindig fiatal szívű öreg vándor,
az Ősz.
Kommentáld!