Ha azt mondanám, hogy a fiam jó gyerek, nem mondanék igazat. Azt nem mondom, hogy rossz, mert nem rossz, de szeles, zabolátlan, könnyelmű, és vakon megy neki a tűznek is.

Feleségem kétségbe van esve, és sokat tűnődik, hogy kitől örökölte ezt a rohanó nyugtalanságot, mert én csendes ember vagyok, ő pedig az ún. nagyon jó gyerek csoportjába tartozott.

És ez a gyerek...ez a gyerek!...Hogy ez kire ütött?

Tegnap nagytakarítás volt nálunk. Ilyenkor sietve hagyom ott a lakást, és korán elmegyek, mert úgy érzem magam, mintha árverésre készülnék. Éppen a kalapom akarom feltenni az előszobában, amikor fiam rohan be, megbotlik a küszöbben, és az előszoba sima kövén úgy vágódik el, mint a béka. Egy pillanatig nézem. Csúnyán megütötte magát, szinte elnyúlik, aztán felteszem a kalapom, és megkérdem:

- Na, kisfiam, megérkeztél?

A gyerek feltápászkodik, porolja magát, és azt mondja:

- Meg!

És besántikál a szobába.

Az autóbuszon aztán elgondolkodtam, és eszembe jutott egy régi gyerek, akinek ugyanaz volt a neve, mint a fiamnak, és világosan megéreztem, mért nem kérdeztem meg a jó atya gondosságával, hogy: megütötted magad, kisfiam?

Nyári délután volt akkor is. A füvet még nem kaszálták le a réten, a tücskök szorgalmasan hegedültek, és a lovak a saroglyából ették a bükkönyt. Közben megrázták néha magukat, mert annyi volt a bögöly, mint este a szúnyog.

Az öreg Görbic a kocsi árnyékában pipázgatott, én pedig hason fekve néztem a szállongó kék pipafüstöt. Közben alkudoztam.

- Csak egyet fordulnék, Pista bácsi...

- Nem lehet.

- Adnék két pakli dohányt.

- Nem azért...sok a bogár, megbolondul a ló, aztán magát leeszi a fene.

- Engem? Tudok én lovagolni! Van öt szivarom is. Még búcsúkor tettem el...

Az öreget a szivar levette a lábáról.

- Hát nem bánom, de csak itt a kocsi körül.

Szép, sárga lovunk, a Fokos nem tudta mire vélni a dolgot, amikor felültem a hátára. Nem akart elfordulni a bükkönytől. - Hát már uzsonnázni sem hagyják a szegény lovat? - És szemrehányóan nézett az öreg kocsisra.

- Na, Fokos!

Eleinte csak lépésben, aztán ügetésben. Ide-oda zötyögtem a lovon, körben a kocsi körül, boldog voltam, pedig a ló majd a lelkem kirázta.

- Hajja - oktatott az öreg Göbic -, üljön a fenekére jobban, aztán adjon egy kis szárt neki!

Fokosnak, úgy látszik, csak a szár hiányzott. Megrázta fejét, vágtába ugrott, és irány: hazafelé!

- Hő...hő!....- ordított öreg mesterem. - Rángassa meg a száját, fűrészelje, fű-réész-eeljee!

A többit már nem hallottam, mert Fokos úgy ragadott, mint a szél. A virágos réti út összemosódva rohant alám, és nekem már csak arra tellett erőmből, hogy a ló hátán maradjak. Fűrészelni?! Nevetséges! Fokos a fogára vette a zablát, s ahogy ma mondani szokás: a helyzetnek szilárdan ura maradt.

Egész hazáig.

A faluban nagy feltűnést keltettünk, de igyekeztem úgy viselkedni, mintha sürgős üzenetet vinnék haza, hogy ég a határ, vagy akasztott embert találtunk valamelyik öreg fűzfa hajlott ágán, holott a határban nem gyulladhatott ki semmi, mert föld volt minden, mert a sás és az életunt vándorlegények is másfelé jártak ebben az időben, hogy hurkot kössenek szikkadt ádámcsutkás nyakukra.

Közben hazaértünk.

Sajnos, nem együtt.

Az alacsony kapu be volt hajtva, és amikor Fokos egyetlen zökkenővel megállt a kapu előtt, én légi útra keltem, és nagy porfelhőt csapva zuhantam apám elé, aki éppen elindult valahová.

Megvonaglottam a földön, és már majdnem elsírtam magam, amikor apám - csak úgy menetközben - csendesen megkérdezte:

- Na, kisfiam, megérkeztél?

Elfelejtettem sírni. Leporoltam magam, és azt mondtam:

- Meg!

És besántikáltam a szobába.

Hát ezért nem kérdeztem meg a fiamat sem, hogy megütötte-e magát, mert egyszer majd egyedül marad ő is, mint ahogy én egyedül maradtam, és jobb, ha már most tudja, hogy mindenki csak saját magát üti meg, ha elesik, és az elesés meg a felkelés senki másra nem tartozik.