Egy igencsak fiatal felhőcske először nyargalászott fenn a magasban, néhány igen nagyra dagadt és bizarr felhő társaságában. Midőn a nagy Szahara sivatag fölött haladtak, társai, akik már tapasztaltabbak voltak, egyre biztatták: - Szaladj csak, szaladj! Ha megállsz, elvesztél. A felhőcske azonban nagyon kíváncsi volt, mint a fiatalok általában, és lesiklott a vágtató bivalycsordához hasonló gomolygó felhők alá. - Mit művelsz? Hová mész? - vicsorgott vissza rá a szél. A felhőcskének azonban igen megtetszettek az aranyló homokdűnék: valóban elragadó látványt nyújtottak. Lassan-lassan föléjük ereszkedett. Úgy tűnt, hogy megannyi széltől cirógatott aranyfelhőre talált bennük. Egyikük rámosolygott. - Szia - mondta neki. Nagyon bájos dűne volt. Épp akkor formálta a szél, aranyló fürtjeivel játszadozva. - Szia. Az én nevem Felhő - mutatkozott be a felhő. - Az enyém meg Dűne - hangzott a válasz. - Hogy megy a dolgod ott lenn? - Mendegél... Nap és szél. Néha túl meleg van, de azért minden rendben. És a tied? - Nap és szél... nagy vágták az égen. - Az én életem igen rövid. Ha megjön a nagy szél, lehet, hogy el is tűnök. - Sajnálod? - Egy kicsit. Olyan, mintha semmire se kellenék. - Azt hiszem, rövidesen én is esővé változom és leesem. Ez az én sorsom. A dűne habozott egy pillanatig, aztán azt mondta: - Tudsz róla, hogy mi úgy hívjuk az esőt: mennyország? - Nem is tudtam, hogy ilyen fontos vagyok - mosolygott a felhő. - Egy-két idősebb dűne elbeszéléséből tudom, mennyire jótékony az eső. Akkor csodálatos dolgok borítanak be minket, amiket úgy hívunk, hogy ...fű... és ...virágok... - Ó, igen, ismerem őket. - Valószínűleg, én nem fogom megismerni őket soha - fejezte be szavait a dűne. A felhő gondolkodott egy darabig, aztán megszólalt: - Tulajdonképpen én is rád hullajtanám az esőmet... - De akkor meghalsz... - Te pedig kivirulsz - szólt a felhő és lassan kezdett átváltozni jótékony esővé. Másnap a kis dűne csupa virág volt. "Uram, tégy engem lámpássá. Elégek ugyan, de világítok másoknak!"