Tücsök úrfi a hegedűjét hangolta, és körülnézett a réten, hogy melyik virágnak muzsikáljon. Megakadt a szeme a pitypangon.
Igazán bájos volt, amint sárga szoknyáját lobogtatta, libegtette, játszi szélben teregette, pipiskedve hajladozott, bogárkáknak bólogatott.
A hőscincér kipödörte hosszú bajuszát, ha arra sétált, de még a harcias szarvasbogár is megszédült a közelében. A pitypang remegett a boldogságtól: -Ó, de szép lehetek! Mindenkinél szebb!...
Mosolyog rám a nap, körültáncolnak a lepkék, és örül a harmatcsepp, amely a szoknyámra hull! Milyen jó élni! A tücsök naphosszat erről hegedült, és a hiú pitypang öntelten hallgatta. Egyszer aztán még gyönyörűbb akart lenni. Elhatározta, hogy felteszi hófehér bóbitáját, hadd ámuljanak-bámuljanak ezek a botladozó bogarak, és hadd irigykedjék a többi virág, hogy neki ilyen is van!
Vigyázva ringatta pelyhes fejecskéjét, és jó magasra emelte, hogy mindenki lássa. Éppen akkor szaladt arra egy pajkos szellő. Belekapott a fehér bóbitába, megcibálta, és huss! - magával sodorta. Repültek a pici bolyhok szanaszét, szem nem követhette őket.
A pitypang ott állt kopasz fejecskéjével a rét közepén, és sikoltozva hajladozott a szél után: - Add vissza! Hozd vissza! Gonosz szellő, fújd vissza! De hol járt már akkor az a szél!...
A pitypang gyökérlábaival mérgesen rugdalta a földet: - A bóbitámat akarom! Hozzátok vissza a bóbitámat! Könnye hullott, mint a záporeső, úgy szégyellte magát dísztelenségében.
A tücsök nagyon megsajnálta és így szólt: - Ne búsulj kis virág, majd én megkeresem azt a bóbitát. Azzal mindjárt útnak is eredt. A pitypang pironkodva mélyre hajlott, hogy elrejtse magát a kíváncsiak elől, és türelmetlenül számolgatta a fűszálak zizzenését, amíg a tücsök vissza nem jött. Igen ám, de üres kézzel! - Ó te ügyefogyott! Hát mégsem találtad meg? - zokogott keservesen a pitypang. - De bizony megleltem - felelte vígan a tücsök -, csakhogy azt már soha többé nem teheted a fejedre! - Még hogy én kopasz maradjak? - kiabált a pitypang. - Mi történt a bóbitámmal? - Minden pelyhén egy-egy magocska vitorlázott, és már valamennyien beleültek a tóparti, puha földbe.
Jövő tavaszra kikelnek, és szakasztott olyanok lesznek, mint te. - Mint én? - Ugyanúgy teregetik szirom-szoknyácskájukat, örülnek a nyárnak, az éltető napsugárnak. Hát nem csodálatos? - Hiszen akkor azok az én virág-gyermekeim! - Úgy bizony. És talán közöttük is akad majd olyan, aki csak szép és büszke akar lenni, semmi több - amíg a bóbitáját el nem viszi a szél. A réti virágok összenéztek.
A pitypang nem tudott válaszolni, mert valami meleg nedvecske hirtelen a torkára szaladt. Azután a füvek halkan lábujjhegyre álltak, úgy hallgatták a tücsköt, aki újra hegedülni kezdett. És mindenki megértette, hogy miért éppen most hegedüli a legszebbik dalát, amikor az már minden szépségét elhullatta.