Puchner generális Gyulafehérvárra vonult vissza. Bizonyára szépen rendezkedett már, hogy méltóképpen fogadjon minket. Nem is képzelte hogy Bem más felé vegye az útját - mint Szebennek.

Mi is azt hittük, de Bem apó egyebet gondolt.

Kiadta a parancsot, hogy Maros-Vásárhely felé induljunk. Szász-Sebesnél láttuk messziről az osztrákokat, hadd üljetek szépen, s várjatok - gondoltuk magunkban - most egyéb dolgunk van, mint veletek össze csapni.

A gyulafehérvári őrséget is láttuk, az is látott minket, de nem rontott ki, hogy útunkba álljon. Az osztrákok nem tudták elképzelni, hogy mit akarhat a magyar vezér.

Bem pedig nagyon jól tudta, hogy mit akar. Mindenütt rövid pihenőt tartva vitt tovább minket. Medgyesről megszaladt újra a császári őrség, Segesvárt is üresen találtuk. Nyitva állott az út Maros-Vásárhelyig. De nem kellett Segesvárnál tovább mennünk, mert az összes székely hadak itt vártak Bemre Gál Sándor vezérlete alatt.

Volt mit elbeszélnünk a testvéreknek.

A vizaknai napokat ők csak hirből hallották, s mindazt a sok csoda dolgot, amit Bem apóról elterjesztettek Erdélyben. Nagy szívbéli gyönyörűséggel hallgattuk meg azt a verset, amit Petőfi Sándor írt a vizaknai csatáról, belevésődött minden sor az emlékezetembe. Hogy is volt csak, gyerekek, várjatok, hadd gondolkozom:

Négy nap dörgött az ágyú

Vizakna s Déva közt,

Ott minden talpalatnyi

Földet vér öntözött.

Fehér volt a világ, szép

Fehér hó este be,

Úgy omlott a piros vér

A fejér hóra le.

Négy hosszú nap csatáztunk

Rettentő vad csatát,

Minőt a messze-látó

Nap csak nagynéha lát.

Mindent megtettünk, a mit

Kivánt a becsület...

Tíz annyi volt az ellen,

Győznünk nem lehetett.

Szerencse és az Isten

Tőlünk elpártola,

Egy pártfogó maradt csak

Velünk: ez Bem vala.

Ó Bem vitéz vezérem,

Dicső tábornokom!

Lelked nagyságát könyes

Szemekkel bámulom.

Nincsen szám elbeszélni

Nagy hősiségedet,

Csak néma áhítattal

Szemléllek tégedet.

S ha volna ember, kit mint

Istent imádanék,

Meghajlanék előtted

Térdem, meghajlanék.

S nekem jutott a vészes

Dicsőség, hogy veled

Járjam be, ó vezérem

A csatatéreket.

Te melletted lovaglék

A harcz veszélyeiben,

A hol az élet pusztul

És a halál terem.

Sokan elhagytanak, te

Rendíthetetlen agg,

De úgy-e téged, úgy-e

Én el nem hagytalak?

S lépésed mind halálig

Követni is fogom,

Ó Bem, vitéz vezérem,

Dicső tábornokom.

Ez volt az a szép vers, amit Petőfi írt Bem apóról... Vén fejemben ötven esztendeig megragadt, pedig ez alatt az ötven esztendő alatt sokat hej, nagyon sokat kellett elfelejtenem...

Az ám, de nem is erről akartam beszélni. Ott hagytam el, hogy Segesvárnál megszaporodtunk székely véreinkkel.

Bezzeg nem volt most szánandó a sereg, a Bem apró serege! Szükség is volt reá, mert úgy beszélték, hogy Brassónál és Szebennél muszkák is vannak. Hogy mit keresnek a muszkák - azt kérditek? Eljöttek segíteni az osztrákoknak, a császáriaknak. Nem a maguk jószántából jöttek, hanem hívták őket a bécsi meg a prágai urak.

Mert hiába volt a nagy ármádia, hiába lázadtak fel a tótok, ráczok, horvátok, oláhok - nem tudtak bírni a magyarral. Igy beszélték nekünk a tiszt urak, s a dicső magyar vezérek neve szájról-szájra járt a Bem táborában.

Segesvárról azonközben nagy hirtelenül megmozdultunk. A császáriak jöttek már Medgyesnél, mert későn vették észre, hogy miért nem ment Bem apó Szeben ellen. De azt nem tudták, hogy mi merre vettük az útat. Úgy hitték, hogy bevárjuk őket Segesvárnál s ott aztán újra csata lesz.

De nem lett csata. A császáriak Segesvárt is üresen találták, mi pedig iszonyú gyorsasággal tartottunk Szebennek.

Erre a városra fájt a foga Bem apónak. Ez volt az ellenségnek főfészke. A szászok és oláhok erőssége. Ennek a Szeben városának a szász polgármestere hirdette ki nagy-garral, hogy hatezer forint jutalmat kap, aki Szebenbe elviszi Bem apó fejét.

Teremtő Istenem, hányszor hatezer forintért nem adtuk volna azt a fejet mi székelyek!!

Szerettünk volna ott lenni Segesvárt, mikor a császáriak oda megérkeztek, hogy lássuk az ábrázatukat! A mi öregünk ugyancsak rászedte őket. A szász atyafiak pedig éktelen nagy örömriadallal fogadhatták.

Ezalatt mi Ujegyháza körül nyargaltunk. Veszett jó kedvünk volt, s a szászok félelme még jobban neki tüzelt.

- Ne búsulj, szász, - vigasztaltuk őket - nem nyúzunk meg benneteket elevenen, csak zsákba dugunk titeket! Jó a magyar föld kenyere úgy-e, de fáj nektek a magyar kard dicsősége!

Alamáron elfogtunk egy oláhot a határon. Úgy megijedt tőlünk, hogy a hangját is elfelejtette.

Pálinkát töltöttünk a szájába, s addig nem eresztettük el, míg el nem kiáltotta:

- Szetreászka Bem!

Ez pedig azt jelentette, hogy éljen Bem!

Mikor látta, hogy nem akasztjuk fel - sirni kezdett örömében, s a földet csókolta. Bezzeg nem így bántak azokkal a szegény sebesült magyar katonákkal, akik Vizaknán estek oláh és német kézbe...