Aztán, várjatok csak gyerekek, hadd gondolkozzam, mi is történt aztán?... Igen, minket a tiszturak haza küldöttek, azt mondották, hogy most már nincs Háromszéken ellenség, majd ha lesz, újra hívnak.

Az édes anyám reá borult a vállamra, mikor meglátott, és sirdogált:

- Jaj, be jó az Isten, hogy visszavezérelt téged, édes fiam!

Nekem pedig valami azt súgta, hogy nem sokáig maradok otthon, megint csak fel kell kötni a kardot, megint el kell menni oda, hol ágyu mennydörög, kard csattog, hol nagyon olcsó az élet, s nagyon drága a dicsőség.

A jó öreg asszonynak nem szólottam róla, hogy ne rontsam el az örömét szegénynek.

Két hét alig telt el, mikor megtudtuk, hogy Háromszék megbékélt a császáriakkal. Miért békélt meg, azt bizony nem kötötték az orrunkra.

Veszett harag szállott meg engem, a többi igaz székelyeket is, mert együgyű elmével is fel tudtuk fogni, hogy ez a békesség a mi szégyenünknek a megpecsételése. Ez a békesség azt jelentette, hogy a szebeni főfőgenerális parancsol ezentúl Háromszéknek is, mint a hogy parancsol egész Erdélyországnak.

Oda hát az a szabadság, a melyre mi háromszékiek ugyancsak nagyon büszkék voltunk!... Nyilván nagy kényszerűség parancsolta ezt a békességet.

Igy gondoltuk mi, s lehajtottuk szomorúan a fejünket. Az ezredes uramék csinálták, hát ők tegyenek róla, hogy jól csinálták-e vagy nem? Egy olyan egyszerű székely húszár, mint én voltam, a karjával szolgálta a magyar hazát, nem az eszével.

Hanem megelégedésről szó sem volt.

Egy berecki ember húszad magával fölkerekedett, s átszökött Magyarországba, hol a harcz javában folyt. Hires generálisokról hallottunk mesélni, akik a császáriakat mindenütt csúfosan megverték: Damjanicsról, Görgeiről, Nagy Sándorról. Hallottuk, hogy a tótok visszahúzódtak a falvaikba, hogy a ráczok úgy félnek Damjanicstól, mint az Isten haragjától.

Csak jött a hir Erdélyországba, hol úr volt a szebeni főfőgenerális, a magyar, a székely hallgatott nagy keservesen, a szász meg az oláh pedig örvendezék nagy diadalmasan.

Hát a szegény Erdélyországra mikor kerül a sor? A hires generálisok nem gondolnak reánk, s a császári katonák puskája ránk marad még sokáig szegezve? Mi székelyek még csak megvoltunk úgy a hogy, de a szegény magyar testvérek a szászok és oláhok között hej be sokat szenvedtek! Égbe kiáltó volt az a sok gazság, amit főleg az oláhok elkövettek. Amit nekünk Nagy-Enyedről, Zalatnáról, Alsó-Járáról, Sárdról, Topánfalváról, Körősbányáról elmeséltek - attól ugyancsak összefacsarodott a szivünk...

Nem is volt békesség a szivünkben. Parázs volt a szivünk belsejében, melyre hiába hintettünk hamut, ki-kivillámlott az eleven szén. Csak arra vártunk, hogy valaki elkiáltsa:

- Lóra székely!... Baj van a szomszédban!

Mert olyanok voltunk, mint a csikó, égő taplót kellett a fülünkbe dugni, aztán isten veled szép világ, belerohantunk volna még a gyehennatűzbe is.

Akkor jött Erdélybe egy ember. Idegen volt a hazája, idegen volt a neve, addig sohasem hallottuk. Bem József-nek hívták, s lengyel volt. Lengyel ám, testvérnemzetbéli a magyarral, annak a szegény országnak a fia, melyet hajdanában erőszakkal öltek meg a hatalmas szomszédok.

Ez a Bem, akit később mi székelyek Bem apó-nak hívtunk, azt igérte a híres Kossuth Lajosnak, hogy vissza fogja szerezni Erdélyt a császáriaktól.

No volt erre nagy öröm Háromszéken!... Nem gondolt már egy lélek sem arra, hogy tovább is meg kell tartani a békességet. Az urak eljártak titkon báró Rauber Károlynak szentiványi kastélyába - mulatni. Azt mondták, hogy mulatni mennek, de nem mulattak ám, hanem azon tanakodtak, hogy mit csináljanak? Csináltak forradalmat, mert ez kellett a szabadságát, a hazáját szerető székelyeknek.

Izenték Gedeon meg Heydte generálisok, hogy az ágyukat, melyeket Gábor Áron a harangokból öntött, olvasszák meg, s csináljanak belőlük ismét harangokat az Úrnak dicsőségére.

Hiszen izenhették, mert a kézdivásárhelyi ágyuöntőben ismét csak ágyuk készültek nagy titokban, s a mely falu még nem küldötte oda harangját, az elküldötte most.

Gál Sándor, a csiki új ezredes eljött Csik-Mártonfalváról Kézdi-Vásárhelyre, a mint mondják csak nehányad magával, hogy körülnézzen s mi már ott voltunk vagy kétezeren. Volt ott honvéd, székely huszár, székely tüzér, volt ágyu, volt puskapor - de legkiváltképpen igazi lelkesedés.

- Éljen a haza!

- Éljen a székely szabadság!... zúgta ezer meg ezer torok. Lengettek a zászlók, harsogott a harczriadó, s a czigányok szárazfája sirva-nevetve rázendítette a Rákóczy-indulóját...

És mindez magától jött. Az a hir, hogy Bem jön s visszafoglalja Erdélyt a császáriaktól: ördöngös módon megbabonázott minket.

A tenyerünkön hordoztuk azt, aki Bemről tudott valamit, annak azon nyomban el kellett mondani,

- Kicsi ember-e?... Nagy ember-e?... Olyan-e mint egy óriás, akinek a szava hasonlatos a menydörgéshez? Honnan jött?

Ember legyen, aki erre a sok kérdésre meg tud felelni.

- No komék - mesélte egy bodolai ember - csoda egy ember az a Bem! A golyó nem fogja, össze-vissza van már szabdalva az arcza, valóságos rosta a bőre, töpörödött már, magyarul sem tud - mégis élnek-halnak érte a katonái. Szigorú, mint az ördög; jó, mint az angyal! Ha oda áll az ágyuja elé, olyan mint a harcz Istene... Keveset beszél, de amit mond, annak van foganatja... Mig más egyet gondol, ő már parancsokat osztogat... Ha Bem azt mondja: enyém lesz két hét mulva Erdély, hát biztosan az övé lesz!

- Hej, micsoda ember lehet Bem!

Úgy vártuk őt, mint a Messiást! Bezzeg jöttek e csikiak, az udvarhelyszékiek, megmozdult Marosszék, megmozdult egész Székelyország! Nehány nap alatt tizezer ember állott fegyverben. Kossuth megparancsolta, hogy Erdélyben minden fegyvert, puskaport, lószerszámot Bem táborába kell vinni.

A székely anyák megint sirtak a gyermekeikért, de azért csak a nyomorékok maradtak otthon házőrzőnek. Bizony még azok is szerettek volna velünk jönni! Egész proczessió volt minden faluban, szent zászlókkal kisérték ki a székely katonákat...

- Isten veled édes falum határa!... Szabad székely szabad hazában él, abban is hal meg!...

Muzsika szólt, tánczolt alattunk a ló, zászló lengett büszkén a szélben, s mi mentünk Bem apó táborába, aki megindult már Beszterczéről, hogy Erdélyországot hamarosan foglalja vissza...

Ha Bem mondta, Bem meg is cselekszi!...