És mire az ősz elérkezett, mi is szemtől-szemben állottunk az eleven ellenséggel. Nem is egy, hanem háromféle ellenség támadott reánk. Elsőbben a császári sereg, akiket Szebenből küldött a székelyek megpuhitására Puchner generális, vele jöttek a szászok, vele sok ezer oláh.

A csikiak, marosszékiek, udvarhelyszéki testvérek azt mondották, hogy ők békességet akarnak, hát jó, ők hazamentek szépen Marosvásárhelyről, merthogy nem volt bizodalmuk az erejükben, de mi háromszékiek biztunk a magunkéban. Jaj volt annak, aki elkezdett keseregni az ellenség nagy száma miatt, vagy azt hánytorgatta, hogy nincs ágyu!

Hát miért adta Gábor Áron uramnak a jó Isten azt a szép elmét, a mivel az ágyuöntést hamarosan kifundálta? Hát miért adta nekünk az igaz székely szivet, mely a nyomorúságban is csak székely szív marad?

Nem hagyjuk a szabadságot, ha mind egy szálig elveszünk is! Ezt mondottuk mi baróthiak, ezt mondták Erdővidék többi székelyei, ezt mondták Uzontól fel a Mitács hegyéig minden székely községben.

Jaj, be szép idők voltak azok! Ha visszagondolok rá, most is megered a könyem a nagy gyönyörűség mián!...

Gábor Áronnak az öntéshez ércz kellett, no hát elküldötte minden falu a harangját, az elsirató és imádságra hivó harangját! Nem ver meg érte az isten, hogy megfosztottuk a tornyokat, ezentúl az ágyuk ropogása lesz a mi imádkozásunk a hazáért.

A fülei gyárban készült az ágyú, Kézdi-Vásárhelyt, a Szacsvay testvérek csinálták a puskaport, éjjel-nappal dolgoztak, s nem volt az a székely asszony, aki a községházához ne vitte volna réz-mozsarát, czin-tányérát. Az urak pedig elvitték az arany és ezüst pénzeiket, czifra, drága arany-ezüst tányéraikat, kupáikat, hogy legyen pénz-mag, mert a háborúhoz sok pénz kell.

És aztán elindult minden székely fiú Sepsi-Szent-Györgyre, Háromszéknek székvárosába. Száz is, kétszáz is egy faluból. Kiki magával vitte nyakába akasztva csíkos tarisznyáját, abban volt a kenyér, a szalona és a só. Egyéb elemózsia nem is kellett.

Azt sem mondottuk, hogy mit fizettek nekünk, ha kiverjük Háromszékről a császáriakat, a hosszú-lábú szászokat, meg a kucsmás oláhokat - mert minden igaz székelynek a szíve súgta, hogy a hazáért cselekszi.

Haj, mikor Eresztevénynél megláttuk a Gábor Áron ágyuit, hogy kibugygyant szemünkből a köny, hogy oda futottunk, s be boldog volt, aki megérinthette a kezével, megcsókolhatta. Minden székelynek volt ahhoz jussa, hiszen a harangok érczéből készült, egy-egy morzsányi jutott belőle minden székely falunak.

Gábor Áron pedig megszólalt:

- Háromszéki édes véreim, immár nektek nem kell sok szó, ti csak üssétek-vágjátok az ellenséget, ezek az ágyuk majd beszélni fognak helyettetek. Ez a föld a miénk és a miénk marad!

Mi pedig megöleltük, megcsókoltuk egymást. Nem kérdeztük hova való vagy, kinek hívnak? Mind testvérek voltunk, s mind egyet akartunk.

Mire elérkeztünk Sepsi-Szent-Györgyre, tizenkét ezerre szaporodott a számunk.

Soha minket nem tanítottak arra, hogy mi a katonai régula, mégis tudtuk. Mindenki megtalálta a maga századát, mindenki szót fogadott a maga kapitányának, őrnagyának.

De hiszen emberek is voltak ám magukért. Hej, Jancsó János uram, az én vitéz kapitányom, mintha most is látnám, a mint a szabad székely húszárokat végig mustrálta, s ficzkándozott alatta a tüzes pej... be gyönyörű egy legény volt!... Be kár érette, hogy Szeben ostrománál elesett!

Elsőben is Arápatak felé mentünk, mert egy hidvégi ember, Józsa Gergely azt a hirt hozta, hogy ott táborozik a császári sereg, valami Heydte nevű generálisuk volt.

Úgy mentünk a császáriak ellen, mintha lakodalomba mentünk volna. A köpeczi Incze Béni nótázott útközben, s a jó kedvű Gál Józsi, a baróth, kifigurázta az oláhokat, mi pedig jókat kaczagtunk. Ugy bizony, mintha kedvünk szottyant volna Arápatakára lakodalomba menni, nem pedig a halál torkába.

Hidvég és Arápatak között a völgyben találtuk az ellenséget. Gábor Áron felállította az ő hat ágyuját egy halomnak a tetejére, s mikor az első ágyu megszólalt, nekünk sem kellett sok biztatás, hanem neki rontottunk az ellenségnek. Kinek kardja volt, karddal, kinek fejszéje volt, fejszével ütötte-vágta a szászokat és oláhokat. Ilyen véres lakodalomra a szászok és oláhok, de még a császáriak sem voltak elkészülve, de meg a székely is veszedelmes, ha támad - egyszer csak azt vettük észre, hogy fut az ellenség. Kapitányunk nagyot kiált:

- Utána, aki lelke van!

Mi aztán meg is cselekedtük emberül, s jaj volt annak, akit nem ragadott ki a nyomorúságból a lova.

Ez volt az arápataki első komédia. Elvihették a hirét Szebenbe a főfő császári generálisnak.

Egy kicsit hűvös szél fujdogált már, de mi nem érezzük, úgy bele melegedtünk az ellenség üldözésébe.

Azok csak a köpeczi határban szedelőzködtek össze úgy, a hogy. Nekünk pedig egyéb dolgunk sem volt, mint az, hogy nyomon kisérjük. Ha kiürült a tarisznyánk, a székely asszonyok megtöltötték, sütöttek kenyeret, osztogatták a szalonát, jutott bor is, pálinka bőven. Nem éhezett a háromszéki katona, mert otthon volt, hanem bezzeg rá járt a rúd az ellenségre. Köpecz és Baróth között az Olt balpartján utólértük.

No hiszen volt itt is hadd el, hadd! Az ágostonfalvi oláhok a szalmakunyhóik kis ablakain keresztül nézegették a harczot, mert ők a jámborok meg sem mertek moczczanni.

A Gábor Áron ágyui megest megdördültek, a gyalogszékelyek szúronytszegezve rohantak előre, mi húszárok pedig oldalba fogtuk, s egyenesen az Oltnak szorítottuk.

- No szász, no oláh, kell-e neked Háromszék!... Igyál az Oltból, az majd eloltja a szomjuságodat!...

Úgy biz a! Megint csak futniok kellett. Hadd fussanak, - gondoltuk magunkban, - ha elfáradnak, utólérjük őket, s akkor ismét megtánczoltatjuk, mint a medvét.

Felső-Rákosig futottak, ott aztán összeszedelőzködtek nagy nehezen.

Egy hét múlva újra szembe állottunk velök.

Azt mondotta Gábor Áron, hogy hirmondót sem szabad haza eresztenünk, hanem mind egy falásig együk meg őket.

Nem ehettük mind meg, mert sokan is voltak, gyorsan is szaladtak, - meghiszem, hogy szaladtak. Ha valaki Hidvégtől fel a Rikáig egyebet sem tesz, mint szalad, hát belészokik a lába...

Igy tisztult meg Háromszék az ellenségtől.

Nem eresztettük be sehol, csak a szélén kergettük, legalább megtanulták, hogy milyen hosszú Háromszék déltől fel északnak.

Jaj, hogy irígyelték a sorsunkat a csikiak és udvarhelyszékiek! No hiszen, nekik Gedeon császári generális parancsolt, nekünk pedig senki, csak a magunk régi becsülete.

Köröskörül egész Erdélyországban minden talpalatnyi föld a császáriak kezében volt - csak Háromszék nem.

Hogy mit hoz a jövendő, azt nem tudhattuk előre, de hogy becsületes dolgot cselekedtünk, azt megsugta nekünk a szivünk dobogása.