Ez a történet a régi időkből való. Amikor még autóbuszjárat sem volt Norvégiában a kis vidéki településeken.

Karácsony előtt Jens Smed a városba készült. Nyolc órai gyaloglásra volt házacskája a várostól. Mivel sok elintéznivalója akadt a városban, dél volt, amikor visszafelé indulhatott. Pedig az volt az eredeti terve, hogy korábban indul haza, mivel nagyon rossz idő készülődött. Ha reggel indul el gyalog, még világosan hazaér.

De Jens Smed türelmetlen volt, és szeretett volna már otthon lenni. Az egyik ismerőse szívesen adott volna neki éjszakai szállást, de Jens attól félt, hogy családja megijed, ha nem megy haza éjszakára. Még azt hinnék, hogy valami baj történt vele az ismerős úton hazafelé. Jó erős csizma volt a lábán, és vastag, meleg a kabátja. Ha sötét lesz, nála van a kis viharlámpa is.

Sietősen elindult. Gyorsan ki is ért a városból. A fák ágairól vastag jégcsapok lógtak, az ég sárgásszürke volt. Csak a nyugati égen húzódott egy fénycsík, mely mutatta, hol nyugodott le a nap. Hirtelen sötétedett. Lassacskán elkezdett hullani a hó és erős szél támadt.

- A hóvihar várhatott volna, míg hazaérek! - morogta Jens, s meggyújtotta viharlámpáját, a kabátgallérját pedig felhajtotta, hogy a füle ne fázzon. Meggyorsította lépteit a fehér hómezőn.

A szél erősödött, s perceken belül akkora hóvihar támadt, hogy a szúrós hóförgeteg telefújta szemeit és semmit sem látott. Megbánta már, miért is nem maradt éjjelre a városban. Az úton nehéz volt tájékozódnia, mert mindent hó fedett, s nem látta az útelágazásokat.

Smeden nem tudta, mennyi ideje gyalogol. A jeges hó, az északi szél kimerítette. Megállt kicsit, és meresztette a szemét a sötétbe. Úgy vélte, hogy itt kell legyen az a kis út is, amely az erdőn átvezet. Ha el is téved, az erdő peremén végighaladva elér a kis házig. De nem látott semmiféle erdőt, csak hóbuckákat.

Gépesen ment tovább és előre. Arra gondolt, milyen jó volna megpihenni valahol. De tudta jól, hogy veszélyes lenne a gyengeség ilyen jeleire reagálni. Így sietve szedte lábait, de úgy érezte, mintha ólomsúlyú lenne.

Végül elérkezett a sötét erdőhöz, megtalálta az útkanyarulatot is.

- Na, - örült magában - innen csak két óra hazáig!

Kimondhatatlan fáradtságérzés szállta meg. Keresett az erdő szélén egy kis helyet, ahol a hó nem volt olyan magas, hogy kicsit pihenjen.

- Most aztán figyelj, nehogy elaludj! - mondta csak úgy magának.

Minden erejével igyekezett ébren maradni. Amint leült, gondolatban folytatta a menetelést. Úgy tűnt neki, mintha már elérte volna házát, kinyitotta a kaput és meleg levegő áradt bentről. Felesége a tűzhely előtt állt és örömmel felkiáltott:

- Csakhogy megjöttél végre, ebben a szörnyű időben! - s leánya, a kis szőke Gréthe segítette levenni a kabátját...

Így álmodozott Jens, mialatt lecsúszott ültében az erdőszéli hóba. Feje mélyen a mellére hajlott. Már nem érzékelte a különbséget az álom és a valóság között. De hirtelen felriadt, és rádöbbent, hogy hol van. Érezte, ha most nem bír felállni, akkor vége! Elnehezült lábait alig tudta megmozdítani. Végül is sikerült. Vasakarattal felállt. Megpróbált tovább menni, de valamiben megbotlott a lába a hóban. Lehajolt, hogy megnézze, mi az, rémülten látja, hogy egy behavazott ember fekszik a földön.

Jens teljesen kijózanodott. Egy ember fekszik előtte, aki feladta a küzdelmet, s halálos álmát alussza. Lámpájával arcába világított, egy fiatalembert pillantott meg. Vajon van-e még élet benne?

Jens kitépett a gallérja prémjéből pár szálat és az ifjú orra elé tartotta. A szálak majdnem észrevétlenül meglibbentek. Talán még volt élet az ifjúban. Segítséget hozni nem volt módja, s különben is a fiú addig megfagyna. Előtte még legalább két órai út állt. Nem volt más választása, mint felemelni a hóból a fiút.

A lámpását bekapcsolta kabátja övébe, és az eszméletlen ifjút hátára vette. Így indult tovább. Jens erős férfi volt, de ez a teher most a nagy hóban nagyon nehéz volt. Fújtatott a súlyos teher alatt, s gyakran megállt, letette a fiút a hóba. Aztán megpróbálta úgy is, hogy a karja alá nyúlt, ott megragadta és vonszolta. Egy kicsit könnyebb volt így. Lassan és nehezen, de haladtak előre. Ha arra gondolt, hogy megmenti ennek a fiatalnak az életét, ez mindig új erőt adott neki.

Miközben így haladt, homlokán folytak az izzadság cseppjei... s szinte már csak húzta a fiút lépésről-lépésre. Mikor végre a kis település első házát elérte, bekopogott. Sietve nyitottak nekik ajtót. Jens pedig a fiút maga után vonva szinte beesett az ajtón. Megmentette egy ember életét!...

Nehéz volt megmondani, ki volt tulajdonképpen a ,,mentő" ... lehet, hogyha nem botlik meg a félig megfagyott emberben, ő fagyott volna meg a hóban.

A gondviselés kifürkészhetetlen akarata volt, hogy így végződött.

Így van ez az életben. Felelősek vagyunk egymásért, s minden jó cselekedet magában hordozza jutalmát.