Háborús időkben gyakran lehetünk
tanúi az igaz, önfeláldozó barátság példájának.
Egy ilyen történet két
elválaszthatatlan jó barátról szól az első világháborúban.
Együtt
jelentkeztek a hadseregbe, együtt vettek részt a kiképzésen, együtt
mentek hajón külföldre, és egymás mellett küzdöttek a fronton.
Az
egyik támadás alkalmával az egyikük a szögesdróttal borított mezőn olyan
súlyosan megsebesült, hogy nem tudta visszavonszolni magát a
lövészárokba.
Az egész terület súlyos ellenséges tűz alatt állt, és
öngyilkosság lett volna megkísérelni a megmentését.
Barátja mégis meg
akarta kísérelni.
Mielőtt azonban a lövészárokból kimászott volna,
parancsnoka visszarántotta és megtiltotta, hogy kimenjen:
"Már késő, nem
tehetsz érte semmit, legfeljebb téged is lelőnek".
Néhány perccel
később a tiszt hátat fordított neki. Erre a férfi azonnal elindult, hogy
eljusson barátjához. Nem sokára támolyogva jött vissza, életveszélyesen
megsebesítve, de barátjával - aki már holt volt - a karjaiban.
A tiszt
dühös volt, ugyanakkor mélységesen megindult.
"Micsoda tékozlás!" -
kiáltotta.
"Ő maga halott, és nem sokára te is az leszel. Ez egyszerűen
nem érte meg!"
A haldokló férfi utolsó erőfeszítésével ezt felelte:
"De
igen ezredes! Mikor odamentem hozzá, az egyetlen mondat, amit még
mondott, ez volt: Tudtam, hogy eljössz értem Jim!"
Kommentáld!