A Reformátorok Fala inkább üzenete miatt jelentős, s ehhez a jelentőséghez vannak alakítva monumentális méretei. A  mintegy 100 méter hosszú szoborfal a reformáció nagy alakjainak állít emléket, s egyben érzékelteti a genfi vallásmegújítás nemzetközi kisugárzását.

 

 

 

 

 

A középkorban, kb. 400-tól, Genf katolikus püspöki város volt, s ezen egyházi nagyságok uralták a várost is.  A katolikus egyház megreformálása gondolatának nyitányát 1517. október 31.-éhez kötik, amikoris Luther kifüggeszti ama bizonyos 95 pontját a wittenbergi vártemplom kapujára.  A reformáció kibontakozása idején az egyházalapítástól eltelt 1500 év, és az egyház sok mindenben eltért a vallás krisztusi és apostoli rendeleteitől. Nem úgy élt, ahogy a Szentírásban azt Isten megszabta, és nem úgy végezte munkáját, ahogy az reá volt bízva.

Luther nézetei hosszas harcok után utat törtek, eljutva Genfbe is, ahol az itteni polgárok elégedetlensége is hozzájárult a protestantizmus térhódításához, elsősorban Guillaume Farel, a Franciaországból hite miatt távozni kényszerült prédikátor útján.  Farel határozottan és megalkuvás nélkül kiállt a Szentírás mellett, és világosan hirdette annak tanításait. 1535 augusztusában egy, Farelnek a Szent Péter székesegyházban tartott prédikációjának hatására képrombolás tört ki  - Bibliai tízparancsolat /a bálványimádás tilalma: “Ne készíts magadnak szobrot és semmilyen képmást…”-  , melynek következtében eltörölték a misét, és Genf polgárai formálisan csatlakoztak a reformációhoz.

 

 

 1535 -ben a városi tanács hivatalosan bevezeti a reformációt, hogy a város önállóságát hangsúlyozza a püspökökkel szemben. A római-katolikus ág azonban még mindíg nagyon befolyásos a városban, Farelnek ekkor már szüksége van segítségre, a megnövekedett munka meghaladja erejét. Ekkor fordul Kálvinhoz és nyeri meg ügyének.

 

 

 

Kálvin János (magyaros írásmódban) 1509-ben, az északfranciaországi Noyonban született. Eredeti neve Jean Cauvin (=kopasz, tar), latinul Calvinus. Jó anyagi körülmények között nőtt fel, s 14 éves korától már Párizs neves kollégiumaiban latint és teológiát tanul, ekkor még az ortodox római-katolikus hitelvek alapján. 18 évesen az orleansi jogi fakultásra vált, ahol pár hónap leforgása alatt és kemény elszántsággal megtanul görögül is. Itt kerül a humanista eszmék befolyása alá. A jog mellett erősen elhajlik az irodalom felé is, s 1531/32-táján (22 évesen!) már Franciaország vezető humanista elitjéhez tartozik.

 

 

A kérdés, hogy Kálvin mikor tért át a reformációra teljes pontossággal nem állapítható meg, de 1533-34 közöttre tehető. Egy biztos, az 1534 októberi párizsi ún. plakátafférnak, melyben röpiratokat gyártanak a római mise ellen, tevékeny részese, s az I. Ferenc által megindított protestáns üldözés hatására Bázelba menekül. Itt készíti el főművének , a röviden csak Institutionak (Christianae Religionis Institutionak =A keresztyén vallás rendszere) nevezett, a francianyelvű evangélistáknak szánt katekizmusának első kiadását. Közben még megtanul héberül is.

 

 

 

 

 

Hans Holbein- Calvin portré 1538 körül

 

És ezen a ponton eljutottunk ahhoz az időhöz, amikor Farel (magyar forrásokban Farel Vilmos) kérésére Genfben kezd tevékenykedni. Feladata  a reformációs eszmének belső tartalmat adni, amelyhez először olyan hévvel és merevséggel (hitvallás-tétel kapcsán) fog hozzá, hogy a véghezvitel során ellenállásba ütközik, s Farellel együtt egy időre el is zavarják Genfből. Ekkor vezette be azt az újítást is, amely a világ refermátus felekezeteit azóta is jellemzi: a zsoltáréneklést az istentiszteletek alatt.

 

1538-tól Kálvin Strassbourgban -melyben 1539.-ben polgárjogot nyer-a francia protestáns menekültek pásztoraként tevékenykedik, ahol akkortájt a német protestantizmusnak is a legjelentősebb centruma alakul ki. Itt nyílik alkalma az Institutio-jának egy új átdolgozott kiadásán /1539/dolgozni, amely ugyan még erősen támaszkodik Luther tanaira, de már egy teljesen önálló és átfogó dogmarendszert alkot. 1541-ben aztán visszahívják Genfbe, s innentől már nem válik meg a várostól, 55 éves korában bekövetkezett haláláig, 1564-ig.  Itt fejti ki azt a tevékenységet, amely döntő befolyása a világ szinte valamennyi reformált egyházára ma is elvitathatatlan.

 

Munkásságával válik el gyakorlatilag a lutherizmus talaján az evangélikus, míg a keményebbnek mondott kálvini tanok alapján a református vallás.

 

Az egyházi rendet megalkotó és közösségteremtő  (a genfi gyülekezet sem volt mintaközösség) munkájáról itt nem szólnék, bár prédikációs igehirdetései olyan nemzetközi hírre tettek szert, hogy meghallgatására messze földről csoportokban érkeztek folyamatosan az emberek. Prédikációs stílusára az egyszerűség, a rövid mondatok voltak a jellemzőek, melyekkel folyamatosan, és érthetően végigvezette a hallgatóit az evangéliumon. Úgy tartotta, Isten szolgálatában senki sem orator, szónok, hanem csak orgán, eszköz.

 

 

 

 

A kálvini prédikáció nem intellektuális bravúrjaival, hanem nyugodt tempójával ragadta meg a hallgatóságot. A prédikációnak nem az a feladata, hogy maga a beszéd ragyogjon, hanem minél pontosabban közvetítsen.  Isten a tanító, a gyülekezetet ő tanítja a lelki ABC-re. Mivel Isten jelenléte az Igében valósul meg, s az pedig az igehirdetésben szólal meg, ez adja a prédikálás igen magas ázsióját, értékét.

 

S mi is volt a szellemisége ezeknek az igehirdetéseknek ?

 

Legrövidebben ezzel a kálvini talajon született  szólás-mondással írható le: A hit hegyeket mozgat, de közben ásóval és kapával dolgozik.

 

Az Isten abszolút szuverénitásából és mindenhatóságából levezeti a predesztináció elvét, vagyis az embernek eleve elrendelését életre vagy halálra, üdvösségre vagy kárhozatra. Ezáltal a földi életben egyetlen feladat az Istennek tetsző élet folytatása. Megdöbbentő az a „túlvilági immunitás” : a sorscsapások elől nincs menekvés. Milliók ajkán hangzik: Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?

E szerint a keresztyén élet: tanulás egészen a halálig. A munkában és az iparűzésben tanúsított kötelességtudat Istenre irányul, és így az ember csak sáfára az Isten kegyelme által rábízott javaknak. Az objektív érték, amit a munka létrehoz, a gazdasági eredmény nem annyira a pillanatnyi nyereségben áll, hanem egyes egyedül abban, ahogyan ténylegesen dolgozik az ember. Nem azért szerez meg valamit, hogy azt élvezze, hanem hogy felebarátja javára visszaforgassa azt. A világformálás Isten dicsőségére zajlik. Így alakul ki a közmondásossá vált kálvinista munkaethosz és a puritánság is. Ezen kálvini elveken alapuló útmutató, az eleinte csak angol és amerikai területen ismert könyv, John Bunyan klasszikusa:  A Zarándok útja (1678, 1684)- ma a Biblia után a legelterjedtebb könyv lett a világon.

 

A reformáció ügye olyan közösségformáló erő amely szétfeszíti a hagyományos szerepeket. A hitközösség konkrét sorsközösség is egyben, Európa menekülő protestáns közösségei egy új minőségű testvériség hordozói. A szolidaritás mint új erő jelenik meg közöttük.

 

A kálvinizmus mindazon a területen és vidéken, ahol megjelent, akárcsak Genfben, nem csupán olyan erőnek bizonyult, ami „boldoggá tette mindazokat, akik hittek benne”, hanem motívuma volt a legszélesebb rétegekben bekövetkező fellendülésnek.

 

Ez már az erősődő polgárságot szolgáló vallás is volt egyben, mert amíg a római katolikus hitűeknél, a gazdagság csak a kiválasztott felső réteg privilégiuma volt, s többnyire a mesés javakat el is herdálta ( lásd: spanyolok az amerikai újvilág aranyát), s az Istennek tetsző életet az aszkézisben, tétlenségben szentesíti -itt a széles rétegeket vonja be a kiválasztottak sorába, és az értékmérő a szorgos tevékenység, a teremtő munka. Ez bizony már az újkori kapitalizmus előfutára, a kálvinista gyülekezetek a maguk rendkívüli aktivitásában és hatékony fellépésében a politikai és a gazdasági viszonyok megváltoztatására valójában belülről képessé is váltak.

 

Az Isten szuverenitásának és tiszteletének erőteljes hangsúlyozása  alapvető kritikai magatartást alakított ki a kálvinistákban az abszolutista világi felsőbbség mindenféle formájával szemben is. Felfogása szerint a legitim uralomnak a közjót kell előmozdítania, s ennek akár kikényszerítésére is a népnek joga van. A néphez való fellebbezés (crie au peuple) Kálvinnál és követőinél minden nehéz kérdésben ultima ratio, amivel éltek is.

( A népszuverénitás, vagy ellenállás joga- eltorzult formáit is kitermelte a történelem a különféle terrorok képében, vagy az amerikai telepes kolóniák egy részében megvalósított igen durva és erőteljes intoleranciában.)

 

Látható, tehát, hogy a kálvinizmus fogalma nem is csak a teológiához kötődik, hanem az általános kultúrtörténethez és a szociológiához is:

 

a képtilalom indította el a holland profán festészet felvirágzását,

a természetben munkálkodó Isten lelkének kutatása pedig megnyitotta az utat a természet törvényeinek megismeréséhez, az intenzív tudományos munka előtt, melynek hozadéka a gazdasági fejlődés területén nyílvánult meg

az Európa különböző államaiban befogadott francia hugenották új ismereteket és készségeket hoztak magukkal, melynek kézzelfogható eredményei ezen államok ipari fejlődése (Hollandia, Poroszország, Anglia)

a szociális nyomor leküzdését szolgáló elméletei: a szegénység botrány- a luxus önzés

a nyugat-európai demokrácia és bizonyos értelemben a szociáldemokrácia gyökerei  is fellelhetők benne.

Kálvin élete során egy új világ alapjainak lefektetését segítette elő. Szívvel és értelemmel.

 

Hú, remélem nem léptetek le még az oldalamról, de ezt nem tudtam kisebb terjedelemben, vagy jobban tördelve előadni, de szerettem volna egy kicsit kézzel foghatóbbá tenni a dolog jelentőségét, a Reformátorok fala felállításában Genfnek, mint Calvin városának kifejeződését.

 

Tehát : a fal alapkövének letételére 1909-ben, Kálvin születésének 400. évfordulóján kerül sor. A mintegy 100 méter hosszú, szándékosan dísztelen szoborfal 4 svájci építész tervei alapján került megvalósításra, miközben a szobrokat 2 francia szobrász készítette, burgundiai kőbányák alapanyagát felhasználva. A fallal szemben lefutó lépcsőt a Mont Blancról származó gránitból faragták ki, melynek 2 oldalfalába  a nagy német reformerek Luther és Zwingli nevét vésték fel.  Az emlékmű átadására egyébként 1917-ben került sor, október 31.-én, a reformáció kezdetének 400. évfordulóján.

 

Az egész emlékfal felső részén átfut a felirat: POST TENEBRAS LUX – A sötétség után fény; mely a reformált Genfnek, és mindazon protestáns  érintettek jelmondata, akik a reformációban a fényhez való visszatérést vallják.

 

Az ötméter magas fal központi alakjai a 4 Genfhez kötődő legnagyobb reformátor: Guillaume Farel, Johannes Calvin, Theodor Beza és John Knox hatalmas tömegű szobra, melynek lábazatán Jézus nevének görög rövidítése (ΙΗΣ) látható.

 

 

 

 

 

 

Théodore de Bèze, v. Beza ( magyar forrásokban: Béza Tódor / 1519-1605/)  egykor gazdag és hatalmas burgundi családból származott. Orleansban nevelkedett, majd a bourgesi Akadémiára követte nagyhírű tanárát. Bourges ebben az időben a reformátori szellemű tudósok és művészek egyik fő gyülekező helye volt, s itt találkozott először Kálvinnal.

 

Először Párizsban jogi pályára lép, miközben verseskötetet ad ki latinul, melynek nyomán híressé válik egész Franciaországban.

 

Súlyos betegsége és anyagi nehézségek miatt élete fordulatot vett: Párizst otthagyta és 1548-ban Genfbe ment Kálvinhoz, hogy életét az evangélium szolgálatának szentelje. A következő évben a lausanne-i akadémián a görög nyelv tanára lett. Itt kezdte meg zsoltárfordításait francia nyelvre és ezzel mintegy a második alapítójává lett a francia református egyháznak, mivel Franciaországban „zsoltárt énekelni” annyit jelentett, mint „reformátusnak lenni”.

 

1558 őszén Kálvin hívására Béza is átköltözött Genfbe, és az ott felállított akadémia tanára és lelkipásztora lett. Kálvinnak életében hivataltársa, követője, majd halála után utóda a genfi református egyházban. Nagy műveltsége, előkelő modora fényes szerepet juttatott neki a francia reformátusok történetében is. S neki megadatott a viszonylag hosszú élet kegye is, hiszen 81 éves korában hunyt el.

A Kálvin által alapított Akadémia, mely tekinthető életműve megkoronázásának is 3 tanszékkel indul: Görög, Héber és Teológia. Sok teológus szerzi itt meg és viszi hazájába a reformáció alapjait, mint a szoborcsoport negyedik vezéralakja , a skót John Knox (1514-1572) is.

 

 

 

 

 

 

Knox még katolikus egyházmegyei papként kezdi pályafutását, míg kapcsolatba kerülve a reformáció tanaival a katolikus klérus ellen lázadó St. Andrews polgárai élére áll. A lázadás leverése után két évet gályarabként francia fogságban töltött. 1559-ben tért haza Skóciába, ahol nagy erővel látott hozzá a kálvini reformáció keresztülviteléhez. A következő években élénken kivette részét a Stuart Mária királynő  elleni intrikából, közben pedig  fanatikus erőszakkal és türelmetlenséggel vitte keresztül Skócia kálvinizálását. Prédikációiban, írásaiban Kálvin felfogásánál is szigorúbbnak bizonyult, és nem pusztán a katolikus hagyománnyal, de az anglikán és lutheránus reformációval is szembefordulva egyfajta szélsőséges puritanizmus elveit fogalmazta meg.

 

A Reformátorok fala négy vezéralakjától jobbra és balra reliefek örökítik meg a reformáció történetének egy egy kiemelt eseményét. A reliefek mellett pedig ismételten egy- egy kisebb – de még mindíg embernagyságot meghaladó - szobor, az ábrázolt eseményekkel kapcsolatba hozható személyekről.

 

A Farel oldalán elhelyezett dombormű egy keresztelőt ábrázol, amelyet a svájci Vaud tartomány (központja Lausanne) későbbi reformátora, Pierre Viret - Farel és mások jelenlétében – első ízben a református szertartás szerint végez Genfben, 1534. február 22.-én: 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A Knox mellett húzódó reliefen pedig őt magát láthatjuk, amint az Edinborough-i St. Giles templomban Maria Stuart udvara előtt prédikál.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A szoborcsoport többi alakjára a téma terjedelme miatt egy következő bejegyzésbe térnék ki.

 

Itt talán a kapcsolódás okán bemutatnék még néhány felvételt a kálvini akadémia az ún. Calvin College fennmaradt épületének különböző oldalairól.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az 1559.-ben alapított Akadémia egyben szervezett keretet is ad Kálvin központi törekvése megvalósításához, tézisei írásba foglalásához. Kálvin hihetetlenül nagy energiával levelezett, hogy a reformáció tanításait így is terjessze. „Levélmissziója” nyomán több mint 4 300 levél keletkezett, ebből 1 369 az általa írt levél. Levelezett kora vezető teológusai mellett az angol királlyal, VI. Edwarddal, a canterbury érsekkel, és másokkal, de szívesen siet az egyszerű hitközségi tagok hitbeli és élettel kapcsolatos kérdéseinek megválaszolására is. Rendkívül fegyelmezetten dolgozott, és nagyon szigorú volt önmagával szemben.

Titkárai, akik 1548 óta segítették levelezését, franciák voltak. A nagy érdeklődésre tekintettel akadémiai előadásait hárman is jegyzetelték, és ki is adták. Prédikációinak gyorsírásos lejegyzését 1549-1560 között Denis Raguenire készítette, aki francia menekült volt, s így kereste meg kenyerét.

 

 

 

 

 

 

 

Még az Akadémia megalapításának évében megjelenik az Institutio harmadik, átdolgozott kiadása, ami már 4 könyvből, és 24 fejezetből álló vaskos tankönyv és a református teológia legnagyobb dogmatikus művének számít.

 

Kálvin 50. születésnapjára megkapja a Genfi polgárjogot.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

S innen már belekukkantanak a képbe a St. Pierre katedrális tornyai is, amely helyszínen elhangzottak az egyébként igen sok betegséggel küszködő és gyenge hangú Kálvin igehirdetései.  Annak ellenére, hogy egy kicsit más franciát beszélt, mint a helybeliek, és nem bírta hangszálakkal a hatalmas akusztikájú genfi templomot, jóformán egész Európa leste a szavait.

 

 

 

 

 

 

Ahogy tanítványa és követője, Béza tudósít róla, szolgálata idején hét közben főként ószövetségi textusokról, vasárnap újszövetségi Igékről prédikált, s szinte emberfeletti munkát vitt egyházközségében. Igehirdetéseinek száma meghaladja a 4 000-et, s bár jegyzetelték és terjesztették a reformátor gondolatait, ebből alig a fele maradt fenn.

A templomban még őrzik székét, s tudjuk, hogy hihetetlenül nagy energiával gyártott leveleiből is csak mintegy 2000 maradt fenn.

 

 

 

 

 

 

 

 

Valószínűsíthetően a túl nagy, megerőltető tempójú munkavégzésének is a hatására, Kálvin erői rohamosan fogynak, s 1564. május 27-én hosszas betegség után elhunyt. Tuberkulózisban, tüdővérzésben szenvedett. Külső segítség nélkül már nem tudott betegágyából kilépni. De dolgozott. Élete utolsó heteiben írásban és szóban is elbúcsúzott a városi tanács tagjaitól, lelkészkollégáitól, munkatársaitól és barátaitól.

 

 

 

 

 

 

1564. február 28.-án írt búcsúbeszédében így fogalmazott: „Sokféle gyengeségem volt, amiket el kellett viselnetek, és az, amit elvégeztem, alapvetően semmi. A gonosz emberek bizonyára visszaélnek majd ezzel a megállapításommal. De ismételten csak azt mondom, az összes dolog, amit elvégeztem, semmiség, s én csak egy nyomorult teremtmény vagyok. Azt elmondhatom magamról, hogy jót akartam, hibáimmal mindig igyekeztem szembenézni, s az istenfélelem mélyen gyökeret vert a szívemben. Ti tanúsíthatjátok, hogy jók voltak törekvéseim. Ezért kérem, hogy a rosszat bocsássátok meg nekem. Ha pedig valami jó is adódott, kérlek, ti is törekedjetek erre és kövessétek a jót!”.

 

Végrendeletének megfelelően jeltelen sírba fektették, s így ma már senki sem tudja, hol nyugszik. A genfi temetőben feltételezett nyughelyén emléktábla idézi fel történelemformáló alakját.