„Amikor látta a sokaságot, megszánta őket, mert elgyötörtek és elesettek voltak, mint a juhok pásztor nélkül.” 

Mt 9,36

A terepjáró szűk kanyarokkal meredeken kígyózó úton haladt felfelé a Quito fölötti dombokon, Equadorban, úti célunk felé. Nem friss hegyi levegő fogadott minket, ahogy vigyázva lépegettünk az utcán. Rothadó szemét, szabadtéri főzés, állatok elhullajtott ürülékének bűze vett körül.

A bádoghajlékok között botorkálva jobban megértettem, mint valaha, mit jelent a tehetetlenség. Az, amikor nincs segítség. Hiányzik az állami támogatás, nincs élelmiszerbank. Ha nem jön valaki a segítségükre, ezek az emberek nem tudnak kiszabadulni a szegénység fogságából.

Valami megváltozott bennem azon a napon. Mindig is fontos volt számomra a misszió, az evangelizáció, de valahogy elméleti szinten. Szomorúan vallom be, de valahol titokban azt tartottam, hogy ha akarnák, az emberek tudnának segíteni magukon.

Equadori élményeim megváltoztatták tenni akarásom motivációját. Már nem egyszerűen engedelmességből, hanem belső kényszerből akarok segíteni. Kezdem felfogni Jézus szánalmát. Valami ilyesmit érzett ő is? Máté ezekkel a szavakkal örökítette meg Jézus érzéseit: „Amikor látta a sokaságot, megszánta őket, mert elgyötörtek és elesettek voltak, mint a juhok pásztor nélkül.” (Mt 9,36.)

Jézus látta azok elesettségét, akiket szeretett. Egy koszos utcán az egyenlítőtől kevéssé délre én is megértettem. Az elesettek nem tudnak segíteni magukon. Ahogy az, aki eltévedt, nem találja meg magától az utat hazafelé. Szüksége van valakire, aki belép a kétségbeesésébe, a sötétségébe, és reményt, segítséget nyújt.

A friss felismerés égette a szívemet. Jézus nemcsak azokkal törődik, akik a szegénység és igazságtalanság súlya alatt vergődnek, bár nagyon szereti őket is. Jézus mindenkivel törődik, aki elesettnek érzi magát. Az elvált asszonnyal is, aki úgy érzi, őt már senki sem fogja szeretni. Vagy a férfival, aki nem talál munkát magának. A kamaszokkal, akik rossz helyen keresik az elfogadottságot, a megértést. Ezek az elesettek itt laknak az én utcámban. Nekik is hallaniuk kell a reményről, amit Jézus hozhat az életükbe.

Mielőtt visszatért a mennybe, Jézus fontos utasítást adott tanítványainak. Így szólt hozzájuk: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevébe, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28,19-20).

Ha behunyom a szemem, látom magam egy állatoktól, ételszagtól bűzlő koszos utcán, Jézus mellettem áll, és szánalommal a szemében néz rám. „Glynnis - mondja -, figyelj ide. Én most visszamegyek Atyámhoz. Szükségem van rád, neked kell ezentúl az elesettekhez fordulnod. Ők nagyon különbözőek, ne legyenek előítéleteid. És nem neked kell mindenhová eljutnod, a testvéreidet is elhívom erre a feladatra. De azt szeretném, ha elmennél oda, ahova téged küldelek.”

Ma már számomra ez nem csak egy a megtanulandó igeversek közül. Nem csak egy feladat az elvégzendők listáján. Bele van vésve a szívembe. Megértettem.

Uram, bocsásd meg, ha hiányzik belőlem az irgalom. Segíts, hogy észrevegyem az elesetteket, az eltévedteket, a szenvedőket magam körül. Szeretném, ha a te szánalommal teli szíved élne bennem, s ha mindig készen állnék elindulni oda, ahova küldesz. Jézus nevében, Ámen.