Nagyon nehéz volt az elmúlt egy év. Édesanyám március 25-én hunyt el. Azon a napon egy rész meghalt belőlem is.

A halálát megelőző hónapok tele voltak céltudatos aktivitással. Mialatt végeztem a körülmények miatt rám szabott tevékenységeket, kristálytisztán tudtam, mi a tennivalóim fontossági sorrendje, és ez önbizalmat adott. Ebben az időszakban édesanyám ápolása volt a feladatom.

Csodálatos, hogyan kerül minden a helyére az életben, ha azt tesszük, ami Isten akarata velünk. A munkatársaim és önkéntes segítők elvégezték helyettem, ami az én munkám lett volna. Társaim a Missziónál megtartották helyettem az előadásokat. A férjem és az anyósom elmentek a gyermekekért az iskolába, és segítettek a háztartási munkákban. A barátnőim ebédet hoztak. Az Úr minden részletet kidolgozott, és ettől a lelkemet béke töltötte el életem legnehezebb időszakában.

Meglepett, hogyan éltem át ezt az időszakot. A rám jellemző reakció a kiborulás lett volna, főleg, mert előtörténetemben voltak szorongásos periódusok. Ha régebben megkérdezted volna, hogyan bírnám ki, ha az orvosok tüdőrákot diagnosztizálnának édesanyámnál, azt mondtam volna: sehogy. Belepusztulnék. De nem pusztultam bele, és nyugodtan csináltam végig. Persze volt, hogy sírtam, voltak napok, amikor fizikailag és lelkileg kimerültnek éreztem magam, de volt egy célom, és édesanyámnak szüksége volt rám. Bíztam az Úrban, és egész idő alatt éreztem az Ő békéjét.

Mióta anya elment, nem érzem azt a békét és a biztos célját a napjaimnak. Továbbra is bízom Istenben, tudom, hogy a béke elérhető, de küzdök az új helyzettel, hogy már nincs édesanyám. Mikor meghalt, részben én is meghaltam. Elvesztettem őt, és elvesztettem magamból az ő ápolóját. Gyakran érzem szétesettnek, összetörtnek magam. Néha tudatosítanom kell, hogy még lélegzem. Sokszor kell emlékeztetnem magam, hogy a béke nem hagyott el vele együtt, még mindig rendelkezésemre áll. Isten nem hagyott el, és függetlenül attól, hogyan érzem magam, még van célja velem.

Lehet, hogy most az a cél, hogy gyászoljak? Nehéz dolog a gyász, és bár természetes része az életünknek, sosem érezzük természetesnek. Csendre és nyugalomra van hozzá szükség, és azt az én világomban nehéz elérni. Arra is szükség van, hogy elismerjem, érzéseim elfogadhatóak, és hogy az is rendben van, ha ebben az időszakban nem látok egy világos célt magam előtt – a gyászon kívül. Meg kell engednem magamnak, hogy gyászoljak, s hinnem kell, hogy Isten akarata ebben is megnyilvánulhat.

Az élet tele van magaslatokkal és mélységekkel, és Isten mindegyikben jelen van. Néha világosan megmutatja a célt, máskor talán azt várja el, hogy keressük Őt és várjunk Rá, amíg kinyilvánítja akaratát. A keresés és várakozás közben kell a krisztusi reménybe kapaszkodnunk, és megragadnunk a békét, amelyet nyújt nekünk.

Most tehát a gyász ideje van számomra. Gyászom naponta változhat, de egy dolog biztosan nem változik: boldog, azaz áldott vagyok, ahogy mai versünk állítja. A veszteség miatt vagyok áldott, ami ért. És azért vagyok boldog, mert Isten minden lépésnél átölel.

Istenem, hálás vagyok szeretetedért. Adj, kérlek békességet a megpróbáltatások között. Segíts, hogy elégedett legyek abban az állapotban, amibe ma helyeztél.

 Ámen.