(Lukács ev. 10:30-37 nyomán) 

Botránkozás ne essék, de majdnem imígyen történt. A hithű pesti ember, aki segítvén segített, ahol tudott, egy szombati napon beült az ő Trabantjába, hogy az Pestről Gödre vezető úton, kertecskéjébe menjen.

Elindult, hogy megkapálgassa azt és fáiban, bokraiban gyönyörködjék, amelyek gyümölcsöket teremnek majdan neki. Elhagyván a Megyeri Csárda házat, az út kanyarulatában, a nagy fa tövében, egy ifjút látott, aki arcán feküdött, rojtos farmer mezében, tépett trikójában.

Olybá tűnt neki, mint akit elütöttek és sorsára hagytak. Az volt ama kanyar, ahol autósok gyakran emberek életét vették, vagy megsebesítvén vérükben hagyták őket. A pesti samaritánus leállítván Trabantja motorját mentőládikájával az ifjúhoz lépett, hogy sebeit megtisztítsa s azokat bekötözvén kórházba vigye őt.

Ám nagy csodálkozással látta, hogy nincsenek vérző sebei. Megérintette annak homlokát, s az ifjú imígyen szóla hozzá:

- Hagyj aludnom - majd ismét behunyta szemeit. De ama samaritánus unszolására újból kinyitá azokat és elmondá, hogy járt arra már egy pap, kinézett autója ablakán; részegnek gondolván őt - tovább hajtott útján. Így tettek utána sokan mások. Mind békében hagyták őt feküdni a földön.

Ám a pesti samaritánus letérdele mellé, azzal biztatta az ifjút, haza vinné szülői házába. Amikor az hallgatott, tovább kérdezgette sok jó szavakkal bajáról. Mire az megunván annak zaklatását, azt válaszolta neki:

- Minek állanék fel, ha feküdhetek?Minek nyissam ki a szemeimet, amikor a semmit látom velük?Minek mennék haza, amikor észre sem vennék? Minek tegyek valamit, amikor nincs miért?

Majd arra kérte a samaritánust, hagyja őt békén. Ne vegye fel a Trabantjába, hanem menjen az útjára.

Ám az leült mellé és megfogván annak kezét, imígyen beszélt hozzá:

- Kelj fel, mert minden emberből csak egyetlenegy él a Nap alatt.

Nem tehetem meg azt, amit neked kell megtenned.

Nem szólhatom azt, amit neked kell szólanod.

Nem kereshetem meg azt, akihez te küldettél, hogy megbátorítsd őt és elmondd neki, amit én szóltam teneked.

Mire az ifjú ezt kérdezte:

- Hogyan tehetném mindezt, amikor erőtelen vagyok?

A samaritánus pedig azt mondotta neki:

- Ha megmozdulsz, már fel tudsz ülni. Ha felülsz, már fel tudsz állni; ha felállsz, már el tudsz indulni; ha elindulsz és megkeresed, akihez küldettél és át tudod adni az üzenetet, akkor meggyógyul a te lelked és meggyógyul annak a lelke is, míg mindezt megcselekszed.

Ezért kelj fel és eképpen cselekedjél. 

 Az felkelvén felkelt és aképpen cselekedett, amiként megmondatott neki. 

Ne akarj kereszteden könnyíteni!

Vándor roskad le az útszél kövére.

Bot a kezében. Bárcsak célhoz érne!

De nem megy tovább! Hogyan érje el,

ha olyan nehéz terheket cipel?

Amikor indult, erős volt és boldog.

Azóta annyi minden összeomlott.

Magára maradt. Szép napoknak vége.

Keserves, árva lesz az öregsége.

Szívében ott a kérdés szüntelen:

Mért lett ilyen az út, én Istenem?!

Ahogy így töpreng, kicsordul könnye,

és leperdül az útszéli göröngyre.

Aztán elcsendesedik. Lehet-e

ilyen csüggedt, ha Isten gyermeke?

Magasba emeli tekintetét.

Ott majd megérti, amit nem ért.

Fogja botját, és indul vánszorogva.

Mintha a domboldalon kunyhó volna!

Odaér. Bemegy. Fáradtan lefekszik.

Elég volt már a vándorlásból estig.

Soká töpreng még bajon, hiányon,

míg végre lassan elnyomja az álom.

S magát álmában is vándornak látja,

útban a távol mennyei hazában.

A mennyei város ragyog feléje.

Oda igyekszik, siet, hogy elérje.

Kezében vándorbot, vállán keresztje.

Vállára azt maga Isten helyezte.

Siet örömmel. Föl! Előre! Föl!

A messzi cél, mint csillag, tündököl.

Hőség tikkasztja. Keresztje teher.

Útközben néha pihennie kell.

Kedves ház kínál pihenést neki.

Súlyos keresztjét ott leteheti.

S ahogy tovább indulna, mit vesz észre?

Tekintete ráesik egy fűrészre.

Olyan súlyos keresztet cipelek.

Jobb, ha belőle lefűrészelek

-mondja magában.

De jó hogy megtettem!

Sokkal könnyebb! Így -sóhajt elégedetten.

Siet tovább. Mindjárt elfogy az út,

s eléri a ragyogó kaput.

Ó, már csak egy patak választja el!

Jön-megy a partján, hídra mégse lel.

De hírtelen eszébe jut keresztje:

A túlsó partra az most híd lehetne.

Jaj, nem ér át! Hiába próbálgatja:

hiányzik a lefűrészelt darabja.

Mit tettem -kiált kétségbeesetten.

Most a cél közelében kell elvesznem,

mert keresztemet nehéznek találtam!

S ott áll a parton keserű önvádban.

Azután új vándort lát közeledni,

s mert keresztjéből nem hiányzik semmi,

mint hídon, boldogan indulhat rajta,

hogy átjusson békén a túlsó partra.

rálépek én is! Reménykedni kezd:

az ismeretlen, idegen kereszt

hátha átsegíti. Rálép, de reccsen

lába alatt. Jaj, Istenem, elvesztem!

Uram, segíts! Így sikolt, és felébred.

Még a földön van. Előtte az élet.

Csak álom volt a kín, a döbbenet.

Megváltó Uram, köszönöm Neked!

Keresztemet Te adtad, ó, ne engedd,

hogy egy darabot is lefűrészeljek!

Amilyennek adtad, olyan legyen!

Te vezetsz át a szenvedéseken.

A Te kereszted szerzett üdvösséget,

de mivel az enyémet is kimérted,

Te adj erőt és kegyelmet nekem,

hordozni mindhalálig csendesen!?

"Kemény a harc, nehéz a kereszt terhe.

Nem bírom már!

-sóhajtod csüggedve.

De tarts ki! Egyszer meglátod, megérted,

hogy a keresztre miért volt szükséged."

(Fordította: Túrmezei Erzsébet)