„Jézus így szólt hozzá: „Menj, a hited meggyógyított.” Nyomban visszakapta látását, és követte az úton.” Mk 10,52
Nem igazán szeretem a hétfőket, de ezen a reggelen, még a szokásosnál is jobban utáltam ezt a rettegett napot.
Alighogy magamhoz tértem egy nyugtalan éjszaka után, gondolataim máris az előttem álló hét körül kezdtek kavarogni. Hideg szorítást éreztem a szívem körül, s csak arra tudtam gondolni, bárcsak már péntek lenne.
Legtöbb ember azért várja a pénteket, mert akkor kezdődik a hétvége, nekem viszont most azt jelentette, hogy ha elérkezik a péntek, nem kell tovább aggódnom, hogy vajon milyen kihívásokkal fogok szembesülni. Ha péntek lenne, azt jelentené, hogy már szembesültem velük, és valamiképpen túljutottam rajtuk.
De attól még a tény nem változik: ma még csak hétfő van.
Ahogy rám tört a szorongás, azonnal éreztem Isten figyelmeztetését: vagy hagyom, hogy az aggódás vezessen egész héten, vagy fordítva, én veszem át az irányítást aggódó gondolataim fölött. Őrületbe kergethetem magam a félelemtől, vagy kérem, hogy Isten békéje töltse el a szívemet. Nem láttam, mi fog történni, viszont tudtam, hogy Isten tökéletesen tisztában van vele.
Márk evangéliumának 10. fejezetében olvassuk, hogy egy Bartimeus nevű vak férfi az út szélén üldögélt, ahogy az szokása volt. Közeledő zsivajt hallott. Hamarosan megtudta, hogy a Jézust követő tömeg zaját hallja. Felé közeledtek.
Bartimeusnak fogalma sem volt arról, hogy mi következik. Mivel nem látott, akár retteghetett volna is, félve a tömegtől, mely eltaposhatja. Vagy amiatt búslakodhatott volna, hogy nem veszik észre, senki sem törődik vele. Ehelyett ő arra figyelt, amit a szívével látott, és nem arra, amit a szemével nem láthatott.
Izgatottan kiabálni kezdett: „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” (Mk 10,47b).
Amikor ráüvöltöttek, hogy hagyja abba, annál jobban kiáltozott: „Dávid fia, könyörülj rajtam!” (Mk 10,48b).
Kiabálása elért Jézushoz.
Jézus megállt, és megkért valakit, hogy vezesse hozzá a vak embert. A Biblia szerint Bartimeus ledobta köntösét, felugrott, és egyenesen Jézushoz futott. (Mk 10,50).
Nagyon szeretem ezt a pillanatot. A vak férfi mindentől megszabadult, ami lassíthatta volna, felugrott segítség nélkül, és vakon rohant Jézus felé.
Csak a hit vezette, látni nem látott semmit. Nem félt attól, hogy elbotlik és elesik, hogy nekimegy valaminek, nem foglalkozott azzal, ami előtte volt, mert hallotta Jézus hangját, és tudta, hogy ott van.
A szeme miatt nem élhetett látóként, de szíve képessé tette, hogy hitből éljen. A vak hit apró megnyilvánulása végleg megváltoztatta az életét.
Ahogy feküdtem az ágyon, és ezen a szép történeten elmélkedtem, amit Isten hozott elém, lassan kezdtem megnyugodni. Az, hogy nem látom, mi áll előttem, nem akadályozhatja meg, hogy hitben fussak tovább. Vak hittel követhetem én is Jézus hangját, ha hiszem, hogy Ő minden léptemet figyelni fogja, ahogy figyelte a vak ember lépteit is.
Erőért imádkoztam, hogy tudjak hitből élni akkor is, ha nem látom, mi van előttem. Megfogadtam, hogy Jézusra bízok mindent, aminek a bekövetkezését ő előre látja, én viszont nem.
Mindig dönthetünk úgy, hogy Jézus hangját követjük, és nem hagyjuk, hogy vakságunk a szorongás és pesszimizmus bénultságára ítéljen. Épp, mint a vak férfi, ha azt választjuk, hogy Jézus hangját követjük, és nem azt, amit a szemünk lát, hitünk átformálhatja életünket, általa békét és áldást nyerhetünk.
Adj, Uram, bátorságot, hogy vak hittel és belső békével menjek előre minden nap, ne aggodalmaskodjam, amiért nem látom az utat magam előtt. Nyisd meg lelki szememet és fülemet, hogy lássam, amit Szerinted látnom kell, halljam, amit hallanom kell, és segíts, hogy egyre jobban bízzam Benned. Jézus nevében, Ámen.
FORRÁS:http://virtualiskavezonoknek.blogspot.com/
Kommentáld!