„Áldalak, amiért csodálatosan megalkottál.” Zsolt 139,14

Elemiben nyitott, barátságos volt a kislányom. De mikor hatodikos lett, megváltozott. Ekkor már nem volt „cool”, hogy valaki mindenkivel kedves. hamar rájött, hogy ha nem alkalmazkodik, kirekesztik. Leginkább az árulástól félt.

Ha nem lesz olyan, mint a barátnői, ki fogják fecsegni a titkait.

Ekkor kezdődött.Álarcot kezdett viselni, hogy beilleszkedjen, és mások kedvüket leljék benne.

Eltakarta kedves, megértő énjét, elvesztette valódi egyéniségét. Mint egy álarcosbálon, magára vett egy másik személyiséget, egy álarcot, ami tetszett a barátnőinek.

Egy baj volt ezzel, szörnyen érezte magát, miközben eljátszott egy szerepet, ami nem ő volt. Ismered ezt az érzést?

Gyakran szeretnénk lecserélni igazi énünket, hogy megőrizzünk egy kapcsolatot, hogy szeressenek barátaink, családtagjaink. Szinte mindegyikünk fel tud idézni legalább egy esetet, amikor valaki, akiben bíztunk, megbántott azzal, hogy kritizálta Isten-adta személyiségvonásainkat, külsőnket, képességeinket.

Hogy elrejtsük önbizalomhiányunkat, hogy ne áruljanak el és ne bántsanak meg, fölveszünk egy álarcot – egy olyat, amilyennek láttatni szeretnénk magunkat, hogy elfogadjanak.

Úgy döntöttem, gyermekemnél leállítom ezt a folyamatot. Sokat beszélgettünk, biztattam, hogy térjen vissza az igazsághoz. Isten nem azért alkotott minket olyannak, amilyenek vagyunk, hogy másokhoz idomuljunk, hanem épp, hogy őrizzük meg és bontakoztassuk ki Isten-adta egyediségünket. Alapigénk emlékeztet rá, hogy Isten csodálatosnak alkotott. Ez az ige segítette lányomat , hogy felidézze, milyen volt az igazi énje, mielőtt viselni kezdte az álarcot.

Egy idő múlva talált olyan barátokat, akik hasonlóan gondolkoztak, mint ő, hasonló volt az érdeklődési körük, s ehhez igazították a programjaikat is. Azzal, hogy önmaga lett, hogy újra megtalálta és követte álmait,  azon az úton haladt tovább, amit Isten szánt neki...

Felnőtté válásod során talán volt valaki, aki elcsüggesztett, lelombozott. Mert kreatív voltál, mert órákig szerettél csendben olvasni, vagy szeretted a kalandokat. Talán harsányan lelkesedtél, vagy nagyokat nevettél, esetleg szerettél kétkezi munkát végezni.

Egyik szülőd, tanárod, lelkészed, barátod, vagy egy idegen nem fogadott el olyannak, amilyennek Isten alkotott, és ezért átalakítottad magad, hogy olyan legyél, amilyenek az elvárások feléd.

Isten belát az álarcaink mögé; szeret minket, és arra vágyik, hogy megszabadítson szorongásainktól, az elutasítás félelmétől. Ha igyekezni szoktál mindig megfelelni, tudod, mekkora teher az álarcviselés. Nem volna jobb abbahagyni a színjátékot? Figyelj nagyon, és halld meg, mit suttog Isten a szívedbe: „Csodálatosnak alkottalak”.

Uram, vágyom arra, hogy letegyem az álarcokat, és önmagam legyek.

Segíts felismernem, mi az, ami nem valódi bennem.

Segíts, hogy megtaláljam azt az önmagamat, aki voltam, mielőtt álarc mögé kezdtem rejteni félelmeimet, bizonytalanságaimat. Nem akarok többé másoknak megfelelni. Az akarok lenni teljes valómban, akinek Te csodálatosan megalkottál. Ámen.