hitvilág  

  | 07:00 Veszendő eledel – Évközi 18. vasárnap – VIDEÓ

1. A manna (Kiv 16, 2-4.12-15)

A manna csodálatos égi kenyér volt, de fontosságát a nép eltúlozta. A zsidók emlékezetében égi eledelként maradt meg, oly annyira, hogy ’holmi jézusi kenyérszaporítást’ már nem tartottak akkora csodának.

2. Új élet Krisztusban (Ef4, 17-20-24)

Régebben a pap az efezusi levél mai szakaszát imádkozta, amikor a karinget felöltötte. Már a keresztségben beöltöztünk az új, kegyelmi életbe, amelyet Krisztus hozott el nekünk, megváltása árán.

3. Ne veszendő eledelért fáradozzatok… (Jn 6, 24-35)

A kenyérszaporítást követő napon az emberek tódulnak Jézus után, mert ettek a csodás kenyérből, és szeretnék, ha a csoda megismétlődne. Eszükbe jut, amikor Mózes idejében Isten mannával táplálta népét. A manna azonban nem adott örök életet.

Jézus önmagát nevezi élő kenyérnek. Meglepő és felfoghatatlan egyszerre. A kafarnaumiak eddig a mélységig nem jutnak el.

„A klasszikus történet – amelyet Kerényi Lajos idéz – szerint, amikor Jézus bevonult Jeruzsálembe, négy férfi beszélgetett az egyik utcasarkon. Egyre közeledett a hozsannázó tömeg. Az egyik beszélgető elcsukló hangon rebegte: nézzétek, jön az áldott. Ő gyógyította meg a leányomat. Hozsanna. A másik azt mondta: Én is ott voltam a lakodalomban, amikor elfogyott a bor. Ő, Jézus a vízből csodálatos bort varázsolt. Éljent kiáltok, ha ideér. A harmadik férfi azért magasztalta a szamárháton érkező messiást, mert ott volt az ötezer között, és evett a megszaporított kenyérből. A negyedik sötét arccal csak ennyit mondott: Én pék vagyok. Nagyszerű ember az a Jézus. Láttam saját szememmel, hogy halottat támasztott fel, én mégsem halleluját fogok kiáltani, hanem, hogy feszítsék meg. Mert ha ő kerül uralomra, nem fogom tudni eltartani négy gyermekemet és feleségemet. Ő a semmiből ad kenyeret.”

Jellemző racionalista, Istentől elszakadt világunk gondolkodásmódjára, amely még az egyházba is minduntalan beszüremlik… A 90-es évek elején Erdély-szerte emlékszünk a hirtelen pálfordulásokra, amikor a nyugatról érkezett segélycsomagok miatt, később meg a magyar igazolványok miatt egyszerre csak megteltek a templomok. Sokan addig maradtak hívők, amíg hasznuk volt belőle.

Vannak, akik ma is szemfényvesztésnek, csalásnak ítélik meg Isten csodáit, kegyelmi segítségét. Azt mondják, nem kell komolyan venni, mert lefokozza az emberi alkotóképességet. Mások meg azért lesznek újra vallásosak, mert azt hiszik, könnyebb lesni a potyát, és önzésüket vallásos mázzal önthetik le. A mindenkori lelki haszonlesőket, konjunktúra-lovagokat képviselik, akik az égből pottyant mannát „éhezik”, pedig a manna csak a pusztában volt érvényes… Az ilyen emberek szeretnek szerepelni egyházi rendezvényeken, fontoskodnak, lelkiznek, és jó pénzért biztos tippeket adnak életvezetésből. Még az egyházi szolgálattevőket is könnyen utolérheti a kísértés, hogy a felelősséget a gondviselésre hárítsák. Észre sem veszik, hogy az egyedüllét elmagányosodást, az elmélyült csend kényelmességet szülhet… Olyanok is bőven vannak, akik nem érzik a lelki értékek súlyát: ha amúgy is ingyen van, az egyház tegyen velük kivételt, kössön kompromisszumot. Kialkudnák a minél olcsóbb lelki szolgáltatást, hogy akár leszállított áron is hozzá lehessen jutni, hiszen a papot ezért fizetik…

Az ilyen és hasonló gondolkodású emberek elmennek a lényeg mellett. Összetévesztik az ajándékot az ajándékozóval, Istent és kegyelmét csak segédeszköznek vélik, amely jól jön a szerencséhez és a boldoguláshoz.

Jézus egyszerre „kiábrándít” és tanít. Azt akarja, menjünk hozzá, őt éhezzük és szomjazzuk. Tisztázza gondolataink és szívünk téves indítékait. A kenyér és a földi eledelen túli mélyebb mélységet, a belénk teremtett Isten utáni vágyat szólítja meg és tölti be. Amikor végre megértjük, hogy igazi, tartós, méltósággal teli boldogságot, valódi életet csak benne és általa élhetünk. Amikor kenyérré válunk mások számára. Ahogyan ő ehető, éltető kenyérré válik bennünk. Igéje és feltámadt-üdvözítő teste révén az eukarisztiában. Általa leszünk képesek önmagunkat adni a szeretetben, a megbocsátásban, a halálig tartó önzetlenségben, hogy mi is életet fakasszunk, mint egy szelet kenyér.

A mindennapi betevő falat utáni rohanás címén, nem egyszer olyan eledelek, dolgok után törtetünk, amelyekre nincs is szükségünk. Jézus viszont arra figyelmeztet: ne legyünk ’konzum-idióták’. Ehelyett inkább alakítsuk ki a Jézusból élő lelkületet kis és nagy közösségeinkben egyaránt. Nem önmagában a fogyasztás miatt, hanem, hogy életünk legyen. Mert Ő örök manna, a szentáldozásban már miénk lett. Egyszerre táplálék és ígéret.

Sebestyén Péter