Egy vándor, aki a boldogságot és a tökéletességet
kereste egész életében, az útja során eljutott egyszer egy csodálatos
völgybe, ahol az erdő közepén egy kis hegyi tó csillogott. A közeli
faluban élő emberek azt mondták, ez a hely a mennyország kapuja, és ha
valaki kitartóan és jól figyel, akkor itt meghallhatja az angyalok
énekét, és egy kis időre bepillanthat a mennyországba
.
A vándor
úgy érezte, mindenképpen át akarja élni ezt az élményt, és addig fog a
tó partján maradni, amíg ez nem sikerül. Letelepedett hát, és ettől
kezdve szinte egész idejét azzal töltötte, hogy megpróbálta meghallani
az angyali éneket, és meglátni a kaput.
Nagyon figyelt, nagyon
koncentrált, de minduntalan megzavarta őt természet mozgása, a napsütés,
a felhők elsuhanó árnyéka, a virágok színe. Próbálta behunyt szemmel,
de akkor is csak a madarak hangja, a szél zúgása jutott el hozzá, nem az
égi ének.
Kitartó volt. Kerek egy évet töltött el a tó partján,
de nem járt sikerrel. Be kellett látnia, hogy bármennyire is szeretné,
nem képes meglátni a mennyországot. Szomorúan eldöntötte, hogy a
következő nap továbbindul.
Az utolsó nap leült a szokott helyére a
tóparton, és körülnézett, hogy elbúcsúzzon a tájtól. Rácsodálkozott a
körülötte viruló táj szépségére, külön-külön megnézte a tarkálló
virágokat. Elmélyülten hallgatta a szél zúgását, a sokszólamú madárdalt,
-
– és egyszer csak döbbenten hallotta meg a hangokból összeállva az angyalok énekét.
Ámulva
nézett körül, és most már látta mindazt, ami egy éve ott hevert előtte:
a mennyország kapuját. És ahogy a szél fodrozta a tó vizét, amelyen
szikrázott a napfény, ahogy a felhők árnyéka végigsimította a földet:
meglátta magát a mennyországot.
Csak ült, megrendülten, és
hosszan nézte a csodát. Aztán fogta a már összecsomagolt holmiját, és
visszaballagott a faluba. Vett egy kis földet, és házat épített rá.
Tudta, hogy nem kell tovább vándorolnia. Amit keresett, azt már megtalálta.
( forrás: internet)
Kommentáld!