Ah, hol vagy, magyarok
Tündöklő csillaga!
Ki voltál valaha
Országunk istápja!
Hol vagy, István király?
Téged magyar kíván,
Gyászos öltözetben
Teelőtted sírván.
Rólad emlékezvén
Csordulnak könnyei,
Búval harmatoznak
Szomorú mezei.
Lankadnak szüntelen
Vitézlő karjai,
Nem szűnnek iszonyú
Sírástól szemei.
Virágos kert vala
Híres Pannónia,
Mely kertet öntöze
Híven Szűz Mária.
Kertésze e kertnek
István király vala;
Behomályosodott
Örvendetes napja.
Előtted könyörgünk
Bús magyar fiaid,
Hozzád fohászkodunk
Árva maradékid.
Tekints, István király,
Szomorú hazádra,
Fordítsd szemeidet
Régi országodra.
Reménységünk vagyon
Benned s Máriában,
Mint magyar hazánknak
Hív királynéjában.
Még éltedben minket
Ennek ajánlottál,
És szent koronáddal
Együtt feláldoztál.
Rájnis József:
SZENT ISTVÁN királynak jobb kezéről (1771.)
Már elég! szűnjön panaszod, magyar nép!
Íme óhajtott örömed világa
A magyar vértől nemesűlt hazádban
Fényleni készűl.
Szent királyodnak keze messze főldről
Nagy Terézsának kegyelem-szavára
Visszatér hozzád, Buda vára féltő
Kincsedet őrzi.
Boldogúlt ország! noha régen elvált
Tőled e téged szerető királyod,
Szép örökséggel kevesíti gondját
Árva fejednek:
Adta fő díszét böcsös homlokának,
Vállait s lábát födöző ruháját,
Effelett kardját; ha kevés ez, íme
Adja kezét is.
Már ne félj vérben förödő hadaktól,
A dühös réznek fene pattogásit
S villogó kardok veszedelmes hangját
Semmibe hajtsad:
Ím! reád vigyáz magas udvarából,
S míg reád vigyáz szerető szemekkel
E jeles kincsnek nagy-erős hatalma,
Bátran örűlhetsz.
Kommentáld!