Nehéz immár egymás között használnunk a honfitárs közkeletű régi megszólítást. Ezért azokat, akik más honban születtek, nem Magyarhonban, de magukat magyarnak (is) tartják, manapság általában nemzettársként szólítjuk meg.

A magyar állam és a magyar nemzet egységét a török és osztrák uralkodók hosszú időre megbontották. Levert lázadások, forradalmak, fölkelések során tizedelték meg nemzetünket, végezték ki, börtönözték be és űzték el legjobbjainkat.

Így lettek a külföldre menekült magyarok a politikai emigránsok előfutárai: a császári hűségesküt megtagadó, száműzött Thököly Imre és II. Rákóczi Ferenc fejedelem, majd a levert 1848-as szabadságharc vezetői, élükön Kossuth Lajossal. (Az emigráns általános jelentése: menekült, kivándorolt, külföldre települt.) A magyar emigráció képviselőit később ott találjuk az olasz szabadságharcban, az amerikai függetlenségi háborúban, a dél-amerikai harcokban s a polgári élet sok más területén.

A külhoni magyarok jeles előfutárai a rokoni-családi kapcsolatépítők, s azok a nagyobb műveltségre, tudásra törekvő peregrinus (külföldi egyetemeken tanuló) diákok is, akiket a magyar egyetemek hiánya, illetve egyházuk, családjuk, tudásvágyuk, tehetségük külföldre vezetett, és tartósan vagy végleg ott is marasztott.

Kezdődhet a sor a Magna Hungariát (a feltételezett őshazát) és az ott maradt nemzettársainkat felkutató Julianus baráttal vagy Árpád-házi Szent Erzsébettel, folytatódhat a portugálok védőszentjével, Izabellával, a skóciai Szent Margittal, a lengyelországi Szent Kingával s a németalföldi „Magyar Mária” uralkodónővel.

Folytathatnánk tovább a bolognai, bécsi, wittenbergi, krakkói, németalföldi egyetemek középkori és későbbi magyar peregrinusainak többezres seregével, egészen a legújabb kor magyarnak született tudósaiig, akik közül tizenketten a Nobel-díjat is kiérdemelték munkásságukkal.

A legnagyobb számban és arányban azonban a 20. században vándoroltak ki, menekültek vagy üldöztettek el szülőföldjükről honfitársaink. A század elején még a szegénység elől, a jobb élet és a gyorsabb boldogulás reményében vándoroltak ki tömegesen a tengeren túlra. Róluk írta 1937-ben József Attila Hazám című versében e megrázó sorokat: