Október 14-én mentem a munkahelyre, rosszul lettem az autómban, rendkívül szédültem, nem tudtam beszélni, éreztem, hogy a bal oldalam lebénul. Elfeketedett a világ. Jött a mentő és elvittek a kórházba. Intenzív osztályra kerültem. Megállapították, hogy agyi infarktust kaptam. Mondták, hogy nagy esélye van a lebénulásnak és hogy maradhatnak vissza betegségek. Van egy kezelés, aminek az elvégzése nagy esélyt ad a gyógyulásra, ha vállalom. Természetesen, vállaltuk. 5-6 órán belül teljesen rendbe jöttem, nem maradt vissza semmi funkciókiesés.

Ebben az öt órában becsuktam a szemem és elmélyültem Istenben. Imádkoztam. Kértem, könyörögtem, hogy ne hagyjon engem ilyen állapotban, tegyen alkalmassá újra az életre, mert én még szeretnék tenni az életem során sok mindent. Közben gondolkodtam, telt-múlt az idő. Megfogadtam Istennek, hogy ha engem meggyógyít ebből a betegségből, akkor bizonyságot fogok tenni erről a gyülekezetben. Az intenzív osztályon nagyon lassan halad az idő. Ahogy teltek a percek, órák, nagyon sok mindent átgondoltam, elmélkedtem Isten előtt. Beszélgettünk. Szövögettem magamban a gondolatokat, egyre szebb gondolatok jöttek, hogyan fogok bizonyságot tenni Isten nagyságáról.

Hazaengedtek. Eltelt két hét közben. Éjszakánként nem tudtam aludni, mert sokat pihentem napközben is, így éjszaka mindig Isten felé fordultam. Kinyitottam a szívem, beszélgettünk  Istennel. Azt mondta az Úr, hogy nekem erről a betegségről nem kell a gyülekezet előtt beszélnem, mert tudják a testvérek, hogy Isten hatalmas Gyógyító, képes csodákat tenni és Nála minden el van előre tervezve. Nekem erről a betegségről majd a világi emberek előtt kell beszélni, akik várják Isten megjelenését, várják a csodákat, amik Isten létezésére mutatnak.

Aztán ismét eltelt egy éjszaka és újra beszélgettem Istennel: „Uram, akkor mondd meg nekem, milyen bizonyságot tegyek itt az imaházban, a gyülekezetben?” Akkor elment Isten, de másnap este visszajött, kezében egy könyvvel. Az én életem könyve volt. Leültem, velem szemben Isten és beszélgettünk. Megnyitotta a könyvet a közepe táján, ez 2000-et jelentett. Olvastam a könyvet: 2000 – elkezdtem járni a gyülekezetbe. Nem azért jártam a gyülekezetbe, hogy hívő legyek, hanem azért, mert a bátyámnak szüksége volt arra, hogy vigyem Kaposvárra, hozzam Pécsre, a gyülekezetbe, mert buszon már nem tudott közlekedni. Így elmentünk Kaposvárra is csütörtökönként, vasárnaponként ide az imaházba, de hétköznaponként más volt az életem: buli, haverok, munkahely… Így volt ez 3-4 éven keresztül. Mikor csütörtökönként és vasárnapokon hallottam a szolgálatokat a gyülekezetben, akkor mindig jött az ÜZENET, hogy „rossz úton jársz”, „tegyél bűnvallomást”, „alá kell merítkezned”. Amikor pedig mentem vissza a hétköznapokba, jött a sátán és mondta, hogy tedd ezt, tedd azt vagy amazt… Csináltam én mindent… Mind a két úton jártam. Majd 2004-ben döntöttem Isten mellett, alámerítkeztem.

Ekkor fordítottunk a könyvben egy lapot és ott volt egy zárt boríték. Kérdeztem Istent: – „Ez a zárt boríték mit jelent? Meg lehetne ezt nekem nézni?” – „Igen, nézzük meg.” – mondta az Úr. Kinyitottuk a borítékot és egy másik dimenziót mutatott, hogy amíg itt lenn éljük az életünket, mi történik a szellemvilágban. Azt olvastam a borítékban, hogy ebben a négy évben óriási csatát vívott az angyali hadsereg és a démoni hadsereg az én életemért. Csütörtökön és vasárnap az angyalok nyertek, hétköznap a démonok. Hosszú csata volt, ami akkor dőlt el, amikor döntöttem az Úr mellett és elhatároztam, hogy bemerítkezem.

Tudják a testvérek, hogy ez az én döntésem volt. Mindenki maga dönti el, hogy hova áll, melyik oldalt válassza. Az angyalok és a démonok is csak befolyásolhatnak, hogy melyik útra lépjek. Én 2004-ben Istent választottam. Ezzel a boríték be is zárult. Lapoztunk tovább a könyvben.

2004-ben bűnvallomást tettem, bemerítkeztem, nagyon boldog ember voltam, tényleg repesett a szívem! Nagyon szívesen jártam a gyülekezetbe, változott minden az életem körül, csodálatos volt! Kaptam a gyülekezetben szolgálatot is, hogy hangosíthattam. Nagyon szorgalmasan jöttem és csináltam a szolgálatot.

Amikor eltelt 2-3 hét – a könyvben van leírva – , megkeresett a sátán és mondta nekem „Hát, én gratulálok neked, mert te egy olyan ember vagy, akiért nagyon sokat kellett harcolni. Nagyon nagy erőket kellett mozgósítani ellened. Én veszítettem. Te egy olyan nagy hívő ember lettél! Te most Istent választottad. Én most azt mondom neked, hogy menjél a gyülekezetbe, imádjad Istent, szolgáljál, legyél hűséges! Nekem el kell mennem. Az igazi nagy hívő embereket nem támadom már meg, mert ők már Istenhez tartoznak.”

Ettől én nagyon boldog lettem, sokkal jobban örültem. Úgy alakult a dolog, hogy jöttem mindig a gyülekezetbe, hangosítottam a szolgálatokat és egyszer csak azt vettem észre hangosítás közben, hogy kijön a testvérnő szavalni, de nagyon halkan, nem tudtam eléggé kihangosítani. Nem tud hangosabban beszélni? Egy kicsikét mérges is lettem. Utána azt vettem észre, hogy kijön a másik testvérnő és látom, hogy nem tudja rendesen elolvasni se, hibázik is, nem is jól beszél… Ezt sem értem. A nagy hívők szerint ugye… Én ezt nem tudom elképzelni, hogy hogyan lehet… Aztán jöttek a testvérnők énekelni. Hú, az meg hangos volt, kicsit hamis is és én, a nagy hívő ember, arra gondoltam, hogy felhívom a lelkipásztor testvért és megmondom, hogy itt óriási problémák vannak, nekem ezek a dolgok nem tetszenek. Fel is hívtam a Gábor testvért, volt, hogy 40 percig csak zúdítottam rá a problémáimat.

Azután már az énekkar, a kórus sem tetszett, aztán már a zenekarba is belekötöttem – magyarul mondva, szinte minden szolgálatba és mindenkibe. Ez így telt egészen ez év augusztusáig, amikor mondtam otthon a feleségemnek is, hogy én elmegyek ebből a gyülekezetből, nekem ez túl sok, ami itt van, találok én, a nagy hívő, olyan gyülekezetet, ahol olyan emberek vannak, akik olyan nagy hívők, mint én.

Ekkor jött október 14-e. Ennél a lapnál is ott volt egy boríték a könyvben. Kérdeztem Istent: ,,Mi ez a boríték?”

– „Ez a boríték is a te életedről szól!” – Kinyitottuk a borítékot és benne az állt, hogy „Én lehajolok hozzád, elmegyek érted az én szeretetemmel, kegyelmemmel, mert én szeretlek téged és meg akarlak menteni, de nem azért teszem rád ezt a dolgot, ami történni fog, hogy te megbetegedjél, megnyomorodjál, használhatatlanná váljál, hanem azért, hogy beszélgessek veled.”

– És látjátok, semmi problémám igazából már nincsen –

„Beszélgessek veled és megvilágítsam életed rossz gondolkodását.” Akkor bezáródott a boríték, Isten becsukta a könyvet és elkezdtünk beszélgetni…

Én kérdeztem: – „Istenem, mondd meg nekem, hogyan történhetett ez a dolog az én életemben? Megtértem, alámerítkeztem, itt voltam, tettem a dolgomat és mégis…”

- Tudod, te ott hibáztál, hogy amikor bűnvallást tettél, én valóban megbocsátottam a te bűneidet. Alámerítkeztél, elfogadtad Jézus Krisztust, aki megváltott téged is a Golgotán. Hitben éltél, de elfelejtetted kérni tőlem, hogy utad további részében veled menjek. A sátán alattomos dologgal tudott megtámadni téged. A lelki életedet, a szívedet nem tudta uralni, hiszen abba Én költöztem be, hanem a testi szemeidet nyitotta ki és alattomos, 7-8 éves munkával olyasmit mutatott, amik nem is léteznek. Apró, pici dolgok, amik nem léteznek a gyülekezetben és senki észre sem veszi, csak az olyan ember, akit a sátán így tud támadni.”

Elgondolkodtam ezen. Valóban így van. Isten akkor elment. Én 2-3 héttel ezelőtt gondolkodtam erősen magamban, hogy hogyan kellene a további hívő életet folytatni és rájöttem, hogy én bizony a szeretetet, Istent – mert Isten maga a szeretet, ezt mindenki tudja – az én bemerítkezésemkor nem vittem magammal, nem kértem Istentől és most a szeretetre alapozom az egész hívő életemet és a további éveimet is.

Érzem a változást magamban. Kijön egy testvér, mondja a versét, ez csodálatos! Hallgatom az énekeket, csodaszépen szólnak! Minden szolgálatban Isten üzenete van! Nagyon szépen szól az énekkar, a zenekar!

Mélyen meghajtottam magam Isten előtt és azt mondtam:

Én, a legkisebb hívő, aki arra sem vagyok méltó, hogy ide bejöjjek, milyen jogon szóltam meg egy szavaló testvért? Milyen jogon kritizáltam az énekeket, a kórust, a zenekart? Valamikor benne voltam én is mindkettőben, így tudom, hogy ahhoz, hogy egy ének megszólaljon, milyen komoly munka kell és sok gyakorlás. Hogy egy hangszer megszólaljon, ahhoz is nagyon sokat kell gyakorolni. Én nem vagyok erre méltó. Már a hangosítást se csinálom… Akkor még jobban meghajtottam magam és megköszöntem Istennek, hogy a 99-et otthagyta és eljött a századikért.

Örülök, hogy eljöhettem közétek és mindenkit szeretettel kérek, hogy imádkozzatok értem, hogy valóban ezen az úton tudjak tovább haladni – szolgálva Istent.

Id. Pásztor József