A harmónia a Szeretet másik neve - mert ez az egyetlen olyan létállapot, ahol a másikkal zavartalanul összerezgek: mindketten úgy vagyunk együtt, hogy ugyanakkor önmagunk is vagyunk.

Csak aki magában bízik, bízhat másokban is. S a másokban való hit alapja a rendíthetetlen önbizalom. A két hit: egy. Ha bármelyik hitet elveszti az ember, olyan lesz, mint a félszárnyú madár. Nem tud repülni.

Amit emléknek nevezel, itt él, és hat időtlenül és elevenen, és formálja az életet. Nehéz elképzelni, hogy jelenlegi életed minden pillanatát nemcsak a múltad sugallja, hanem a jövőd is: sejted, hogy mivé kéne lenned, de nehezen sikerül. Az emlékek nemcsak a múltból tolnak, hanem húznak is a jövőből.

Ha valakinek nem tudtam megbocsátani, az mindig számomra volt kellemetlen. Nagyon kellemetlen. Olyan karmos érzéseket hurcoltam magamban, melyek elsősorban engem sebeztek. Az én lelkemet mérgezték meg, s állandóan kizökkentettek a nyugalomból. Nem kellemes haragban, sértettségben, tompa bosszúvágyban, bármiféle fojtott indulatok tüzében élni.

Minden élet küzdelem! Kivétel nélkül minden élet és minden sors harc és háborúság: a sötétnek, a világosnak, a méltónak és a méltatlannak, az életnek és a halálnak, a szeretetnek és a démoni önzésnek a harca.

A titkokat leplek takarják, s ha elindulsz a fölfedezésükre, sorban tárulnak föl előtted a leplek, egyre többet tudsz, és egyre jobban tudod - de soha nem jön el a végső pillanat, amikor eljutsz a legbelső helyre, ahol végre magadhoz ölelheted a titkok Titkát - mert az mindig beljebb van.

Két isteni tulajdonság van bennünk. A Titok és a Fény. A Titok: lelkünk mélye. A Fény pedig értelmünk fénye, amely megcsillantja a felszínt. Megcsillantja, de egyetlen pillanatra sem tárja fel a titok legmélyét.

Ha valakit valóban szeretsz, azonnal tudod, ha megbántod - nem azért, mert látod az arcán, hanem mert a bántás pillanatában önmagadon érzed a bántalmat, neked is fáj - és tudod, hogy nem kellett volna. Nemcsak neki, neked is sajog, azonnal. A szeretet nem ismer sem időt, sem távolságot.

A szeretetben nincs felejtés. Ezért megrendítő, ha elveszíted azt, akit szerettél: a halál olyasmit kér tőled, ami lehetetlen - hogy felejtsd el, akivel egy vagy. Soha senki sem tudta ezt megtenni, vagy ha igen, nem szeretett igazán.

Ha megkérdezik, hogy vagy, a legőszintébb válasz még optimális esetben is ez: - Elég jól. Az ego soha nincs igazából jól. Valami mindig hiányzik neki, s ez a hiány űzi, hajtja. Még akkor sem áll le, amikor nagy öröm éri. Nincs olyan nagy öröm, hogy leálljon. Valami mindig piszkálja, valami mindig kell neki, s nem tud egy vágy úgy beteljesülni, hogy abból ne hiányozna még valami: rendszerint a lényeg. Ha valamit kap, úgy érzi, nem elég; ha valaki szól hozzá, átnéz a válla fölött, hátha jön még más is, s ha jön még valaki, az sem az "igazi". Az ember a halandóság foglya. Az ego egyetlen életre született.

Amikor a nekem okozott sérelmekről s ártalmakról úgy feledkezem meg, ahogy egy hajó megfeledkezik a maga mögött hagyott hullámokról, vagy a talpunk megfeledkezik a nyomokról, melyeket a porban hagy... vagyis nem nézünk utána, elbocsátjuk, elengedjük, magunk mögött hagyjuk, mert nem a miénk többé: ez a megbocsátás. (...) A gyűlöletet, a sértettséget, a bosszúvágyat, a haragot eldobja az ember, mint egy kinőtt ruhát, s nem hurcolja tovább magával. Hagyja elmerülni, eltűnni, az örök feledés homályába borulni.

Jelen nincs. Ez csak egy szó. Egy elvont fogalom, valójában nem létezik. Jelenleg éppen írok, de ez csak azt jelenti, hogy egy gondolatfolyamban állok, próbálom szavakba fagyasztani azt, ami tudatomban már régen eliramlott, s várom, hogy mi jön még a jövőmből felém. De még egy ezermilliomod másodpercem is folyamatos változásban van: a jövő múlttá válik, anélkül hogy jelen lenne. Életünk olyan, mint egy filmszalag, amelyben nincsenek állóképek.

Bocsánatot attól szoktak kérni, akinek hatalma van. Akinek nincs, az hurcolja a megbántottságát, filozofál, és a lelkiismeretével bíbelődik: senki nem kér tőle bocsánatot. Sérelmein csak a gyenge rágódik, nyalogatja sebeit. (...) Érvényes igazság, hogy mindig csak a gyenge sérül bennünk – az erős soha! Ott, ahol az ember erős: nem lehet megbántani.

A lélek hol a tegnapon rágódik, hol a következő percen, egyszerre százfelé figyel, s ezerféle benyomást szelektál, miközben egy éppen felszínre bukkanó érzelmi hullám át is színezi a zavaros állapotot, amely zaklatott, szomorú, bizakodó, rémült, tompa, szorongó, aszerint, hogy a háborgó energiák örvényéből mi ragadta el éppen.

Az okos és a bölcs ember között a döntő különbség ott van, hogy az okos emberből hiányzik az áldozat. A bölcsesség ott kezdődik, hogy az ember a csodálat állapotába kerül. Elámul, gyönyörködik, tátva marad a szája - és sír. A megrendüléstől és a gyönyörűségtől.

Sorsunk urává válni nem egyszeri aktus. Mindennap és minden órában újra és újra meg kell érte küzdeni. A fölismerés és a megvalósítás között mély szakadék van.

Az ember, mint a Természet megismerője: eszmét követ. Az ember, mint a Természet ura: rögeszmét. Megismerni ugyanis semmit sem lehet önmagunk megismerése nélkül, s aki magát csak felszínesen ismeri, tudja, hogy van benne egy önző és mohó ego, s van egy magasabb valója, akinek célja nem a birtoklás és a hatalom, nem a "természet leigázása", hanem az emberiség, a jóság és a szeretet. Erről azért tud kivétel nélkül mindenki, mert nincs olyan pillanata az életnek, amikor ne kellene arról döntenie, hogy kit szolgál: az életet, vagy a halált, a fényt, vagy a sötétséget, az áldást, vagy az átkot, a szeretet, vagy az önzést, önmagát, vagy az igazságot.

Van egy időtlennek tűnő állapot, amikor teljesen magunkra maradunk. S ráadásul éppen a szakadék fölött, a legnehezebb, legveszedelmesebb helyzetben. Ilyenkor csak két dolog segít. Az egyik a múltból ered, mindabból, ami megtörtént már, s amibe itt, az örvénylő semmiben is kapaszkodót lehet találni. A másik a jövőből üzen, onnan, ahol nincs még semmi, csak lehet... sőt, lesz.

A gyermeket izgatja a varázslat, s minél inkább megőrizzük gyermekségünk első rácsodálkozását a világra, lelkünk mélyén annál kevésbé mondunk le arról, hogy a kemény, rideg, közönyös és tehetetlen valóságot valahogy igenis befolyásolni tudjuk!

Ha gondolsz valakire, azonnal ott vagy, ha történik vele valami, azonnal érzed, s ha mélyen szeretsz valakit, kilépsz az időből, s az örökkévalóságot éled tovább.