Okos kicsi fiunk hirtelen megközelíthetetlen lett. Egy módon találhattunk utat hozzá: a kedvenc Disney-filmjein keresztül ...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Fotó: Jon Berkeley

 

 

 

Első évünket töltöttük Washingtonban, amikor bizonyos értelemben elvesztettük a fiunkat. Nem sokkal a harmadik születésnapja előtt a minden lében kanál, cserfes kölyök – akinek vissza-visszatérő mondatai voltak a „Szeretlek”, a „Hol a tininidzsám?” és a „Fagyizzunk!” – elnémult. Vigasztalhatatlanul sírt. Nem aludt. Kerülte a szemkontaktust. Mindössze ennyit mondott: „zár”.

 

Akkoriban kezdtem el dolgozni a Wall Street Journal belpolitikai rovatánál mint újságíró. Cornelia, a feleségem, aki szintén újságíró, otthon maradt a gyerekkel – mindennap új sztori, új horror. Owennek már a csőrös pohár használata sem ment könnyen, pedig korábban rendes pohárból ivott. Úgy szédelgett, mint egy alvajáró. – Nem értem – fakadtam ki egy éjjel. – Nem lehet visszafelé fejlődni.

 

Több orvosi vizit után hangzott el először az „autista” szó. Később a diagnózis kiegészült a „regresszív” jelzővel – az autista gyerekek egyharmada tartozik ebbe a csoportba. A veleszületett betegekkel ellentétben ők másfél–három éves korukig egészségesnek látszanak – aztán elvesznek.

 

Mire a diagnózistól számított egy év eltelik, Owen már csak egyetlen, testvérével közös tevékenységet őriz az autizmus előtti időkből: Disney-filmeket néznek. A kis hableányt, A szépség és a szörnyeteget, az Aladdint és a régi klasszikusokat: a Dumbót, a Fantáziát és a Pinokkiót. A hálószobánkban moziznak a tévén. Egymás mellett ülnek az ágyon, és a hatéves Walt gyakran átöleli Owen vállát.

 

Majd Walt kioson játszani a barátaival, Owen pedig tovább nézi a filmeket. Egyiket a másik után. Bizonyos részeket visszateker, és újra megnéz. Összpontosít, elégedettnek látszik.

 

1994 novemberében egy hideg, esős vasárnap délután mindnyájan csatlakozunk hozzá. Owen már az ágyon hever, értelmetlenül motyog: „Zárangcs, zárangcs.” Ezt hallgatjuk már pár hete. A kis hableány megy éppen, amikor mellé telepszünk. Ez az egyik legjobb rész: Ursula, a tengeri boszorkány rémisztő dalt énekel az önző hableánynak, Arielnek, és felajánlja, hogy a hangjáért cserébe ember lehet.

 

Miután befejeződik a dal, Owen lenyomja a távkapcsolón a visszatekerés gombját. Közel 20 másodpercet teker vissza, a dal utolsó előtti versszakához: „Nem sok az ár. Hangocskád.”

 

Megint leállít, visszateker, lejátszik. A harmadik ismétlés után Cornelia ezt suttogja: „Nem zár. Az ár... az ár hangocskád.”

Felkapom Owent.

– Az ár hangocskád. Ezt akarod mondani?

Rám néz, egy év óta először a szemembe.

– Zárangcs.

Walt felkiált:

– Owen megint beszél!

A sellő elveszti a hangját az átalakulás során. Ahogy a mi néma fiunk. Mind felpattanunk, ugrálni kezdünk az ágyon. Cornelia elsírja magát, miközben suttog:

– Hála az égnek, velünk van.

Elújságoljuk a szakértőknek, mi történt. Owen, ha csak egy pillanatra is, de kinyúlt felénk a zárt világából. Beszéltünk a gyermekünkkel.

 

A logopédus hamar lehűti lelkesedésünket. A fejlesztőpedagógus sem hiteget minket, az Owenhez hasonló gyerekeknél gyakori jelenség az echolália, vagyis egy mondat utolsó egy-két szavának ismétlése. – És értik, amit mondanak? – kérdezzük.

– Általában nem – feleli.

 

Három héttel a „zárangcs”-tánc után a Walt Disney Worldbe megyünk. A Fantasyland a gyerekek kedvenc filmjeit idézi fel. Walt és Owen felül a Pán Péter-járat repülő kalózhajójára, amely Sohaország tájai és figurái fölött lebeg, miközben az Elveszett Fiúk a búvóhelyükön csintalankodnak. Gyerekeinket semmi nem különbözteti meg a többi testvérpártól.

 

Corneliával óvatosságra intjük magunkat, nehogy azt lássuk, amit szeretnénk. De a nap második felében már egyértelmű, hogy Owen nem vész el a gügyögés és tapsolás megszokott ismételgetésében. Legalábbis nem teljesen. Otthonosan érzi magát a parkban.

 

Walt kilencedik szülinapját ünnepeljük 1997 szeptemberében. Owen hat és fél éves. Miután Walt kitombolja magát barátaival a hátsó kertben, a nap végére nyűgös lesz. Az önállósuló, kemény fiú a születésnapján mindig elkomorul. Corneliával visszamegyünk a konyhába, Owen mögöttünk baktat. Egyszer csak ránk néz. – Walter nem akar felnőni – jelenti ki –, mint Pán Péter.

 

Némán bólintunk, és rámeredünk. Visszabólint, majd elmerül a gondolataiban.

Egy teljes mondat hagyta el a száját! – döbbenünk rá. Olyan összetett mondat, amilyet nem hallottunk tőle az elmúlt négy évben. Azt megelőzően sem nagyon.

 

Owen elvileg képtelen a nyelvhasználat mögött meghúzódó elemző gondolkodásra, mégis meg tudja fogalmazni: valaki azért sír a szülinapján, mert nem akar felnőni. Ez a meglátás azonban nemcsak egy átlagos hatéves képességeit haladja meg, nekünk, felnőtteknek is becsületünkre vált volna. Már ha eszünkbe jut egyáltalán.

 

Mintha Owen egy pillanatra megmutatta volna azt a bensejében szövődő titokzatos hálót, amelyen elhelyezi a napközben tapasztalt dolgokat. Majd hozzáilleszti ezeket egy másik valósághoz, a Disney-filmek világához.

Vacsora után a fiúk felmennek a kuckójukba.

Cornelia azon töri a fejét, mit csináljunk. – Hogy a csudába juthatnánk be oda ismét? – kérdezi.

 

Érzem, engem kérdez. „Oldd meg” – mondja a tekintete. Felosonok a szőnyeggel bevont lépcsőn. Owen az ágyán ül, könyvet lapozgat. Olvasni még nem tud, de a képeket szereti. Csendben a kezemre húzom Jágó bábfiguráját. Ő az Aladdin című Disney-film papagája, Owen egyik kedvence, akinek sok-sok szavát szokta ismételgetni.

Lassú kígyótekergéssel az ágyhoz kúszom. A takaró fölé emelem a bábot. – Hogy ityeg a fityeg, Owen? – utánozom Jágó hangját. – Hogy érzed magad?

Látom, hogy Jágó felé fordul. Mint aki kedves barátjába botlott. – Boldogtalan vagyok. Nincsenek barátaim. Nem értem, amit az emberek mondanak.

Kétéves kora óta nem beszélt ilyen könnyedén, természetesen! Csak tartsd magad a szerephez! – Kedves Owen, mikor is lettünk mi ilyen jóóó barátok?

– Amikor először láttam az Aladdint. Mindig megnevettetsz.

Kétségbeesetten próbálok felidézni a rajzfilmből egy párbeszédet, bármit.

 

Azt láttam, hogy Owen többször visszatekerte azt a jelenetet, amikor Jágó elmondja a gonosz vezírnek, Jafarnak, hogyan lehetne szultán. Újra Jágóként beszélek hozzá:

– Vicces? Rendben, Owen, mint amikor azt mondom ... Jafar, mi volna, ha te lennél az ostoba férj?

Owen krákog, köszörüli a torkát, mint aki mély hangon készül megszólalni: – Imádom azt a furmányos, piciny agyadat.

 

Ez Jafar szövege, Jafar hangján. Persze kissé magasabb hangfekvésben, de minden stimmel, a brit akcentus, az ördögi hangszín.

Ezután jóízűen felnevet. Évek óta nem hallottam ilyet.

 

Egy héttel az után, hogy Jágóval áttörést értünk el, kísérletezni kezdünk. Összegyűlünk az alagsori tévé előtt, és megnézzük A dzsungel könyvét, a Rudyard Kipling könyvéből készült Disney-filmet Maugliról, az indiai dzsungelben farkasok által nevelt kisfiúról, akinek egy medve a tanára.

Amikor Balu dala következik, leveszem a hangot, és olyan medvésen, ahogy csak bírok, megszólalok: – Nézd csak, figyelj, kicsi nadrágos. Amit tudnod kell, az, hogy ...

 

Ezután énekre fakadunk, próbáljuk helyesen idézni a szöveget: – Mert amíg van egy-két jó falat, s egy jó falat, az csak akad... s ha kedved szottyan nyalánkságra, meghívlak hangyauzsonnára, kóstold meg, parancsolj!

 

És amikor a medve a fiúra néz, én Owenre pillantok. Nyíltan visszanéz a szemembe, és ekkor megtörténik. A megfelelő pillanatban megszólal: – Te hangyákat is megeszel? – Ez Maugli szövege, Owen Mauglit idézi.

Pár perccel később, amikor Lajcsi orángután arról énekel, hogy ember szeretne lenni, Walt következik: – Suttogd ide a fülembe, hogyan kell tüzet gyújtani.

 

Owen a fejét rázza, és mint Maugli a filmben, rávágja: – Sajnos, fogalmam sincs róla.

Cornelia elkapja a pillantásomat, én a fejem csóválom. Owen nem képes ragozni és folyékonyan beszélni. Különben nem volna autista. Itt viszont többről van szó, mint helyes arckifejezésről. A hangszín, a mozdulatok, az érzelmek mind megfelelők voltak.

 

 

Az történt, hogy hároméves korában Owen beszédértése összeomlott. Aztán ahogy újra meg újra megnézte a Disney-filmeket, a hangok és ritmusok rögzültek benne: a szavak kiejtése, az értelmük nélkül. Később arra használta a rajzfilmfigurák színpadiasan eltúlzott arckifejezéseit, a jeleneteiket, a viselkedésüket, hogy jelentést adjon a titokzatos hangoknak. Mi most abban segíthetünk neki, hogy ezeket a megjegyzett hangokat szövegösszefüggésekbe helyezze, ezért ugrálunk, forgunk, izzadunk és lelkendezünk, ahogy A dzsungel könyve esetén.

Így indultak az alagsori leckék. Nappal mindenki végezte a dolgát, este rajzfilmfigurák lettünk.

 

Amikor 1999 őszén Owen megkezdi harmadik tanévét a washingtoni Lab kisegítő iskolában, azt tapasztaljuk, hogy egyre jobban megy neki az olvasás, és az alapműveletekkel is elboldogul.

A filmek végén feltüntetett stáblista segítségével tanult meg olvasni. Meg-megállította a filmet, és kibetűzte a rajzolók, a művészeti vezetők, a kellékesek és a színészek nevét, mert tudni akarta, kik állnak kedvenc produkciói mögött.

 

Ám a Labnél töltött ötödik évben baljós jeleket látunk. Kevésbé terhelt társai elhúznak mellette. Az igazgató szerint Owennek nem való az az intézmény. Felhívjuk korábbi iskoláját, az Ivymountot, ahová súlyosabb fogyatékkal élők járnak. Szívesen visszaveszik Owent.

– Jó lesz, Owie – vigasztalja Walt, és átöleli öccse vállát. – Biztos találkozol egy-két régi barátoddal.

 

Owen mosolyogni próbál. Ahogy mondja, „boldog képet” vág. Mindig ezt csinálja, ha nem akar sírni.

Az Ivymountba visszatérő tizenegy éves Owent nem éri komolyabb kihívás se a tanulás, se a társas érintkezés terén. Továbbra is keresünk számára specialistákat, és igyekszünk az iskola utánra is programokat találni neki. Szórakozásra kevesebb idő jut.

 

Úgy tűnik, jól megvan a bőrében. Csak kéznél legyenek a ceruzái és a vázlatfüzete. Néhány nap alatt végez egy füzettel, jöhet a következő.

Rajta tartjuk a szemünket, amióta elküldték a Labból. Tudjuk, hogy megbántották, de nincs elég eszköze arra, hogy kifejezze az érzelmeit.

 

Egy szombat délután látom, hogy átporoszkál a konyhán, és lemegy az alagsorba, kezében a vázlatfüzetével és a ceruzákkal, valamint az egyik nagy rajzfilmes albumával. Észrevétlen követem, és megállok a lépcső alján. A szőnyegen térdelve előrehajol, és dühödten lapozgatja a könyvet, amely A kis hableány figuráit tanítja lerajzolni.

 

Leáll annál a rajznál, amely a főhősnőt, Arielt figyelő rákot, Sebastiant ábrázolja. Kisimítja a könyvet a riadt tekintettel, tátott szájjal bámuló Sebastiannál, és megragadja a ceruzáját. Tekintete ide-oda ugrál a könyv és a vázlatfüzet között. Aztán elindul az erősen megmarkolt ceruza, kúszik előre a könyv vonalát követve. A szélén kezdi, a rák lábánál, majd jön az olló, amelyet egyetlen vonal formál.

Szinte az egész teste mozog, csak a feje marad merev. Tagjai remegve tekeregnek, szabad kezével a rák ollójának mozdulatát követi. Amikor a fejhez ér, a sötét képernyőn látom tükröződni a fiam arcát, amint Sebastian tekintetével figyeli a hangját elvesztő Arielt.

 

Aztán egyszer csak abbahagyja, hirtelen, mint a tavaszi zápor. Eldobja a ceruzát, hátradől, felemeli a fejét, majd elszalad.

Letérdelek, és a vázlatfüzetbe lapozok. Egymást követik a figurák. Arcukon határozott, jobbára riadt kifejezés.

 

Olyan arcokat keres a könyvben, amelyek a saját érzéseit tükrözik, hogy kirajzolja őket magából?

Aztán írást látok. Az utolsó előtti oldalon alig olvashatók Owen ákombákom betűi: „Én vagyok a Bajtársak Védelmezője.” Az utolsó oldalhoz lapozok, ahol egy óvodás macskakaparásával az áll: „A Bajtársakat Nem Hagyják Magukra.”

 

Ki kell várnunk a megfelelő pillanatot, hogy megbeszéljük. Ez akkor következik el, amikor Owen belekezd A szépség és a szörnyetegbe, és minket is hív.

 

Együtt nézzük az alagsorban, ahogy a jóképű herceg elutasít egy csúnya öregasszonyt, aki erre szépséges tündérré alakul, és undok szörnnyé változtatja a herceget; az átok csak akkor törik meg, ha „képes lesz megszeretni valakit, és szerelme viszonzásra lel”.

 

A végén, miközben a stáblista gördül felfelé, a figurák hangján kiabálunk:

– Sacré bleu, támadók! – harsog Lumière, a gyertyatartó. Cornelia Kanna mamaként szólal meg:

– De legalább megtanult szeretni.

Owen minden megszólalásra a megfelelő választ adja. Mi a figurák szavaival felelünk.

 

Mindkét figurát lerajzolta a vázlatfüzetébe. – Milyen nagyszerű ... bajtársak – mondja Cornelia. Még soha nem használtuk ezt a szót Owen előtt. – Szeretem Kanna mamát és a gyertyatartót – vágja rá Owen.

– Mi az a bajtárs? – kérdi Cornelia.

– A bajtárs segít a hősnek a célja megvalósításában – hangzik a szabatos meghatározás fiunk cérnahangján.

– Te bajtársnak érzed magad, Owie? – kérdezi Cornelia gyengéden. Tekintetük találkozik, és addig nézik egymást, amíg hirtelen Owen „boldog képet” nem vág.

– Az vagyok! – jelenti ki határozottan. – Bajtárs vagyok.

 

Érzelemmentesen beszél, de mondandójának azzal ad nyomatékot, hogy a szavak után bólint:

– És ... a bajtársakat ... nem ... hagyják ... magukra.

Semmi kétség, látja, hogy a többi gyerek lehagyta, és ő magára maradt. A bajtársak a Labból való elutasítás utáni fájdalmas hónapokban bukkantak fel a vázlatfüzetben. Owen átérezte a bánatukat, és az elhagyottak védelmezője lett.

 

Már a korai Disney-filmekben is a bajtársak, a mellékszereplők – Goofy, Pluto, majd Donald kacsa – gyakran ellentmondásosak, esendők, ostobák, hiúk, és sokszor alaposan megszenvednek egy-egy tanulságért.

 

A mellékszereplők figuráiban az emberi érzelmek gazdag tárházát találjuk.

2005 decemberében egy délután Owen és én óvatosan lépkedünk a jeges lépcsőkön, amelyek Dan Griffin alagsori irodájába vezetnek a marylandi Takoma Parkban. Griffin szokás szerint öleléssel fogad minket.

 

Owen tizenhárom éves korában kezdett a pszichológushoz járni. Griffin minden más szakembernél jobban elfogadta a „Disney-terápiát”, vagy ahogy tágabb értelemben nevezzük, az „azonosulás-terápiát”, amelyet Walt segítségével évek óta folytattunk otthonunkban.

 

Cornelia egy éve kezdte el Owen házi tanítását, hogy a Disney-forgatókönyvek felhasználásával felkészítse egy marylandi speciális középiskola követelményeire. Hetente egyszer Griffin a forgatókönyves módszerrel próbál Owennel társasági és életviteli képességeket elsajátíttatni.

 

Griffin ötletes tervvel állt elő: Owen oltalmazzon és tanácsokkal támogasson egy mellékszereplőt. Zazut választjuk, a büszke, de hiszékeny szarvcsőrű madarat, akinek a kölyök Simbát kellene megvédenie Az oroszlánkirályban.

 

Ma Owen arról beszél, hogy a madár azért nem tud másokat szeretni, mert szégyelli, hogy kudarcot vallott Simbával, aki elszökött, bajba került, és ezzel közvetve apja halálát okozta.

 

Griffin merész kérdést tesz fel Owennek:

– Milyen érzés, ha valaki csalódást okoz saját magának, mert cserben hagyott valakit, akit szeret?

 

Suttogva próbálok segíteni Griffinnek: – P-h-i-l.

A pszichológus rögtön tudja, melyik jelenetre gondolok, és megkérdezi Owent, hogy ez történt-e az 1997-es Herkules Phil nevű szereplőjével is.

Owen felnevet:

– Eljátszhatom?

 

Mielőtt bólintanánk, Owen felpattan, és előadja azt a jelenetet, amelyben Phil a kétkedőket győzködi Herkules képességeiről. Owen láthatóan átérzi Phil és a többi szereplő érzelmeit. Végül Herkulesként sóhajt fel:

– Hogyan bizonyítsam be, hogy hős vagyok, ha egyszer nem kapok rá alkalmat?

A foglalkozás végén Griffin félrevon:

– Egy autista elvileg nem képes erre – mondja. – Nagyon különös ez a pozitív változás!

 

Vasárnap esti összejövetelt tart a Disney klub 2012 áprilisában. A már 20 éves Owen nem sokkal az után alapította meg a csoportot, hogy megérkezett Riverview-ba, az autisztikus állapotban lévő főiskolás korú fiatalok iskolájába.

 

Fiunk még soha nem volt klubtag, nemhogy elnök.

Minden héten egy tucat diák jár Owen szobájába, hogy beszélgessenek és kedvenc filmjeiket nézegessék. Néhány hete felkértek minket, hogy vegyünk részt az összejövetelen mint a Disney klub szülői tanácsadói.

Korábban is tudtuk, hogy más autisztikus gyerekek is sokat foglalkoznak Disney-filmekkel, az évek során találkoztunk is közülük néhánnyal. Elemi erővel vonzzák őket ezek a filmek.

 

Walt Disney azt mondta a korai filmeket rajzoló munkatársainak: a figurák és a jelenetek legyenek olyan elevenek és egyértelműek, hogy a nézők akkor is követhessék a cselekményt, ha nem hallják a hangot. Így alakult, hogy ezek a filmek azok előtt is kinyitják álmaik kapuját, akiknek problémáik vannak a hallás utáni megértéssel, különösen az elmúlt évtizedekben, amikor a technika lehetővé tette a filmek visszatekerését és többszöri ismétlését.

 

Ma a Dumbo van műsoron, ez a hatásos mese az önértékelésről és a veszélyérzetről. Kis idő elteltével leállítjuk a filmet, és arról beszélünk, hogy az elefántot pontosan amiatt közösítik ki, ami később a magasba emeli: nagyon nagy a füle.

 

Mindenkit megkérdezek, van-e „titkos füle”, olyan tulajdonsága, amely megkülönbözteti, talán el is idegeníti a többiektől, de amelyről később kiderül, hogy erőt ad neki.

 

Egy fiatal nő elmondja, hogy a szelíd természete kiszolgáltatottá teszi, de hasznára válik, amikor menhelyi kutyákkal foglalkozik.

Egy monoton hangon beszélő fiatalember megkérdezi a születési dátumomat, majd miután megmondom, kijelenti:

– Az péntek volt.

Amikor megkérdezem a fiatalokat, ki melyik Disney-figurával tud leginkább azonosulni, az előbbi fiú élénken Pinokkióról kezd beszélni:

– Olyan, mintha fából lennék, és arra vágynék, hogy megérezzem, amit az igazi fiúk éreznek.

 

A szobafelügyelő, aki korábban elmondta, hogy ez a diák érzelmileg megközelíthetetlen, megdicséri:

– Ezt szépen mondtad. – Majd csodálkozva rám néz.

 

Egy órán át beszélgetünk. A diákok, akik közül többen igen szegényesen szokták kifejezni magukat, most érzékletesen előadják megindító gondolataikat.

 

Az autisták nem ok nélkül érdeklődnek valami iránt. Ha megtaláljuk az okot, felfedezzük az utat hozzájuk, és esetleg betekintést nyerhetünk rejtett képességeikbe.

 

2012 nyarán Owen és én ritkuló látogatásaink egyikére igyekszünk Griffin rendelőjébe. Miközben vezetek, Owen megkér:

– Beszéljünk a szerelem erejéről.

– Újabban naponta legalább egyszer szóba jön ez a téma.

– Rendben, te vagy Merlin – mondom, ami azt jelenti, hogy én leszek a fiatal Artúr az 1963-as A kőbe szúrt kard című Disney-filmből. Szerencsére ebben a jelenetben Artúrnak csak egy mondata van.

– Tudod, fiam, a szerelem ereje nem elhanyagolható – mondja Owen Merlin rekedtes, öreg hangján.

– Erősebb, mint a gravitácó? – kérdezem Artúrként.

– Igen, bütyök, a maga módján erősebb.

– Owen eltöpreng, mint a varázsló kedvenc jelenetében. – Azt hiszem, ez a legerősebb erő a földön.

 

Romantikus szerelem. Teljesen kitölti az új, friss érzés, meséli Griffinnek a rendelőben.

– Beleszerettem egy gyönyörű, kedves és gyengéd lányba, aki ugyanazokat a dolgokat szereti, mint én, rajzfilmeket, főként kézzel rajzoltakat, főként a Disney-től.

 

Griffin el van ragadtatva. Mindent tudni akar Emilyről, Owen barátnőjéről. Fiam elmeséli találkozásukat a Riverview-ban, együttlétüket a Disney klubban, az első csókot.

 

Owen még mindig megszenved a társas érintkezéssel. Bár többször is elmondta Griffinnek, hogy népszerű szeretne lenni, ami nála az emberekkel való érintkezést jelenti, ez a célja eddig csak olyan messzire vitte, mint a vizes üzemanyag a köhögő motort.

 

Viszont most magas oktánszámú a benzin. Ennyit tesz egy csók. Az ébredező szerelem óriási előrelépés a terápiában, amely az emberi kapcsolatokra koncentrál.

 

Aztán Owen elmondja Griffinnek, mennyit segített neki Aladdin és a barátnője, Jázmin.

– Nem szabad kisajátítanom – mondja Emilyről. – Ezt tanulja meg Aladdin is. Jázminnak kell döntenie, Aladdinnak pedig meg kell tudnia, mit akar a lány.

Griffin előrehajol a székében, arca közel kerül Owenéhez. – De honnan tudhatja, mit akar a lány?

Owen gyorsan bólint. Megvan a válasz. – Ismerek egy dalt. A címe: „Szemed látom én”.

Minden reggel meghallgatja, magyarázza: hogy el ne felejtse „Emily szemén keresztül látni a világot”.

 

Owen lassan egy évtizede jár Griffinhez, hogy megértse az emberek egymáshoz közeledésének kifinomult módszereit. A legújabb kutatások szerint a kapcsolódás vágya benne él az autisták lelkében is, a neurológiai akadályok nem ölik azt meg, csak mélyre süllyesztik. A fiunk ma is ezzel él. Az autizmus nem átok, amely megtörhető, hanem életforma. Ami azt jelenti, hogy a világ a számára továbbra sem barátságos hely, akkor is bizonytalanul bolyong benne jeleket keresve, ha közben kitárja a szívét.

De ő mindvégig elszántan kereste a kapcsolatokat, hogy teljes életet élhessen, és a filmjei, valamint az általunk rögtönzött eszközök segítségével lassan lábra áll. Évekig tartott, hogy a család, Griffin és mások megtaláljuk a hozzá vezető utat. Most rajta van a sor, hogy rátaláljon saját magára.

– Owen, drága barátom – mondja Griffin csillogó szemmel –, azt kell mondanom, jó úton jársz.

 

 

 

Aznap este az autóban ötpercnyire vagyunk a házunktól.

– Tudom, hogy a szerelem örök – lelkesedik Owen. Meg kell mondanom neki, tapintatosan, hogy a barátság és a szerelem kockázatokkal jár. Semmi nem garantálja, hogy örökké tartanak. Az a lényeg, kezdek hozzá, hogy „ne félj a kezdeményezéstől”.

– Tudom, tudom – szakít félbe, majd egy vízköpő hangját kölcsönzi A Notre Dame-i toronyőrből, aki Quasimodóhoz szól.

– Quasi, hallgass az öreg nézelődőre, az élet nem közönségsport, ha mást sem csinálsz, csak nézelődsz, egyszer csak azt fogod látni, hogy elszállt fölötted az élet. Owen kuncog, majd a vállát vonogatja, mint amikor érzelmek hulláma suhan át rajta.

– Tudod, a vízköpők mások, mint a többi bajtárs. Megint megelőzött.

– Tényleg? – Miért? – tudakolom.

– A többiek a filmek rendes szereplői, ide-oda sétálnak, cselekszenek. A vízköpők csak akkor élednek fel, ha Quasimodo velük van.

– Ez hogy lehet? – Mert ő lehel beléjük lelket. Csak a képzeletében élnek. Jó irányban haladunk.

– Ez mit jelent, fiam? Owen mosolyra húzza a száját.

– Azt jelenti, hogy a válaszok Quasimodo fejében vannak – magyarázza.

– Akkor mi szüksége van a vízköpőkre?

– Azért éleszti fel őket, hogy saját magával beszélhessen. Csak így tudhatja meg, kicsoda ő valójában.

– Ismersz még ilyen figurát?

– Igen, magamat – nevet fel Owen, halk, édes nevetéssel. Aztán hosszú szünet következik.

– De szörnyen magányos, aki magával beszélget – szólal meg végül.

– A világban kell élni.

 

Írta Ron Suskind, A Life, Animated See more at: :rd.hu