Száznegyvenhármat léptem: ez a hossza

a szobor-sornak. Hírnök, ki megölt

milliók végső tisztelgését hozza,

úgy mentem el rajvonaluk előtt.

Kálvin, Knox, Farel, Béza! S bika-fővel

a hadrakelt hit zord hadnagyai,

a Vilmosok! és Coligny és Cromwell

– ők néztek rám – s a szablyás Bocskay!...

Hátrálnom kellett közelükből: mindet

nem fogta össze csak messzibb tekintet.

Fölhúzódtam a kert felé, a fákig

s lelkemben is hűs tárgyilagosságig.

  S most mintha ők

álltak volna kaszárnya-számadáson

  az én szemem előtt,

  feszesen-katonásan

  kilépvén éppen akkor

a hátterül kapott nagy szikla-falból

s abból a másik, épp oly teli tömbből,

a mögéjük kövesedett időből.

Addig jöhettek, maguk is meredt

kövek a napfénybe, hol nem lehet

szavuk már. Szavuk immár csak a tett,

mely idővel ad magyarázatot!

Holtak, vigyázz-ban állók, szóljatok!

  Vagy előbb én beszélhetek?

Kik ott álltatok, "nem tehetve másképp",

mert ez vagy az, de megalkuvás nincsen,

mert a langyosat kiköpi az Isten,

kik után tárgyként maradt fönn a szándék,

  mennyi az igazság még öklötökben,

mely négy százada oly nagy esküt markolt,

mely kőbe s öröklétbe görcsösödten

tartja ma is a bibliát s a kardot?

Mit adott, melyre fölgerjedt szerelmes

dühével törtetek, a cél, ahogy

elértétek?

              Ti kérditek?

                               S ha nem lesz

örömötökre meghallanotok?

Elmondom. Épp mert nékem is keserves.

Álltatok égve az Úr igazától;

állt szemközt épp oly tűzzel teli tábor;

aztán dönteni kezdett ezredegyszer

  az ész helyett a fegyver

s a láng.

              Hogy várja örök üdv a lelket:

rángtak milliószám kínban a testek

csatamezőn, bitófán, vérpadon,

karón, keréken, meg a fájdalom-

szerzés új mestergépein; növesztett

egymással szemben erdőnyi keresztet

Jézus példája, végig Európán;

égtek, hogy égjen itt a kép s a "bálvány",

ott a "csalárd könyv" – városok és falvak,

hol újra emberhúst faltak a félvad

zsoldosok, eladdig míg tűz a tűzzel,

nem állt egymással szemben bűn a bűnnel,

eladdig, míg nem jött – a győzelem?

Az idő. Okosan, türelmesen

s némi humorral.

                           A kétféle had

és hit várai szemközt állanak

ma is, az én hazámban is:

a zordon fehér-falú s arany-cifrázta templom

vén tornyai még ágyúként vitáznak

minden beharangozáskor, vasárnap

papjaik bent még ősimód dörögnek,

de kijövet az utcán átköszönnek

s ujjon mutatják, hogy hány órakor

s kinél lesz ferbli-kör vagy harcsa-tor

s egy kis ital.

Szép. Magam is helyeslem;

ha pap vagyok, magam is így cselekszem:

 "értsük meg egymást!"

        De nem volt nagy ár

mégis a harminc évi döghalál,

d'Aubigné dühe, Coligny halála,

Szent Bertalan bosszútlan éjszakája,

fél Németország, a ketté törött

Európa s hogy itt volt a török

százötven évig és a mi hazánk... -

Ez lett a "győzelem"! Ezt küldte ránk

Isten azzal, hogy "napként kimutatta":

nem érte folyt a harc, hanem miatta;

ilyen volt, mit díjul szánt, a jövő:

mert volt-e vajon győztes, kit nem ő

rendelt eleve győzni?

                                   Győztetek.

Maga a Sátán győzött veletek!

Balekok voltatok, mind! Hátra arc!

Nincs jogotok egy lépés sem előre.

Törlődjetek be kőbe és időbe.

  Elveszett – eleve! – a harc!

mondtam keményen, mint aki magára

támad először is az igazával;

majd:

           Megbuktatok! A haddal simára

törölt kontinens – e fekete tábla -

közepére mi iratott eredmény?

Egy betű, egy már tréfának sem új

buta betű s az is csak magyarul:

mért több a keresztyén, mint a keresztény?

Értelmet annyi millió halott

véréből ennyit párolhattatok,

midőn – feledve, kinek mi a dolga -

karddal csaptatok ti is a Csomóba:

a Föladatba, mely épp a kötés

kibogozásával szép és merész.

Ez az "eredmény"!

                          És ha – ez se volna?!

– kondult bennem is, ahogy várható volt,

a tulsó torony az innen valóra

  (és attól fogva mind a kettő bongott)

s kelt ezredszer is – alig finomodva -

bennem a két ős ádáz szó-birokra:

a mindig úrhitű tolnai pásztor

s a csupa dac sárréti prédikátor.

Mert mi szorította kézbe a fegyvert?

Nem a Rossz ellen támadt, aki felkelt?

S ha annyi sem lett volna harc? Ha szótlan

"hal el a hit" a "római mocsokban"?

Ha arra tart eszme s világ, amerre

a "tiarás templom-kufár" vezette,

ha nincs, ki a bűnnek ellenszegül

s – ha úgy fordul, hát reménytelenül,

de csak annál szebb önfeláldozásképp -

odavágja, hogy "nem tehettem másképp!",

ma hol vagyunk?! Akkor tán elmarad

a kín, a vér, akkor nincs áldozat,

nincs – inkvizició?!

                          Ha – bár "hiába" -

Gusztáv Adolf nem ül harci lovára,

jobbágy-iga helyett nem vágynak inkább

fegyvert ölteni a toulouse-i tiszták,

valdeusok, husziták, Bocskay

írást-imát se tudó hajdui,

hiszed, hogy lett volna béke, olyan bár,

amilyet az imént lemosolyogtál?

Hiszed, hogy volna olyan-amilyen

magyarság, ha nincs – Kálvin?

          Nem hiszem.

Vagy mást mondok: szobádban volna villany,

ha nem lép Giordano Bruno a tűzbe?

Hol kezdődött, hogy atomerő is van

S holnap rakétán repülsz ki az űrbe?

Övék az érdem, kiket sem a máglya

nem riaszthatott vissza, sem a gálya -

  sem harcaik bukása,

a léptenként fölmeredő "hiába"!

  Látták, vagy nem a céljuk,

azt jól látták, hogy nincs visszafelé út;

a mult, ahogy füst-vetve összeomlott,

úgy lökte őket, mint lőpor az ólmot:

előre! és ők vállalták e sorsot -

Mondd hát velem, hogy dicsőség reájuk!

Álltam némán, hírhozó katonájuk,

már azt forgatva, hogy én mit kapok,

nem is őtőlük magyarázatot:

a tettektől, melyek – akár a gyermek -

magukért csak felnőttsorban felelnek.

Végül, ezt mondtam, önvigasztalásképp:

  volt bárkié a szándék,

maga az Isten se tudhatta másképp.