Sajtos Szilárd főhadnagy, református tábori lelkész gondolatait adjuk közre.

Uram, te szóltál, és „fölfakadt ezen a napon a nagy mélység minden forrása, és megnyíltak az ég csatornái”. Borsodban tomboltak a vizek. Elvittek ezer meg ezer történetet, élményt, emléket. Sírtak a házak, a fák, az utak, nyögtek a bútorok, az éj leple alatt titokban rogytak össze az otthonok, s a szomszédban az emeleteken rekedt emberek rettegve zokogtak fel a kitörölhetetlen hangok súlya alatt. Ott jártam és kiáltottam, „segíts meg, Istenem, mert nyakamig érnek a vizek! Feneketlen iszapba süllyedtem, nincs hol megállnom. Örvénylő vizekbe estem, elsodort az ár.” Bele kellett néznem az ottaniak szemébe és látnom kellett a tekintetekben, hogy „már-már életemet fenyegette a víz, mélység és örvény vett körül, hínár fonódott a fejemre.”

Akkor délelőtt Te telefont küldtél, s döntöttem, lázasan pakoltam, indultam, hittem, kértem és reménykedtem, hogy oda vezess Uram, ahova mennem kell, ahol „biztossá teszed lépteimet, és nem inognak bokáim.” Kértelek, hogy „te erősíts engem!” Te adj erőt, hogy tudjam csinálni, emelni, rakni, vinni, odaadni, s újra és újra. És Te megáldottál, erőt adtál nap, mint nap küldted a Te áldásodat. Adtad Edelényben, Barcikán, Szendrőládon, Szendrőben, Meszesen, Felsőzsolcán, Bőcsre igyekezve, és a többi helyeken. Küldted traktorok pótkocsiján ülve, katonai teherautóban izgulva, markoló lapátjában állva, zuhogó esőben és rekkentő hőségben. Nap, mint nap bizonyítottad, hogy „elég neked az én kegyelmem”, amikor azt hittük, már nincs remény, amikor azt hittük reggel, hogy nincs mit vinnünk, te délre már segély-hegyeket adtál, hogy vihessük, adhassuk, és csinálhassuk.

Uram, jó embereket ismerhettem meg! Méltónak tartottál arra, hogy „Krisztus jó katonáival” küzdhettem. Katonaként, igazi harcosokkal. Önkéntesekkel, hivatásosokkal, állandókkal, ideiglenesekkel, egyenruhásokkal, civilekkel. Percről-percre tenni akaró lelkészekkel, presbiterekkel, egyháztagokkal, erős főtisztekkel és honvédekkel, rendőrökkel, tűzoltókkal, katasztrófásokkal, szervező és könnyező polgármesterekkel, „szevasz, lelkész úrral; szevasz, főhadnaggyal” nap, mint nap köszönő kitelepített, reménytelen-reménykedő emberekkel. Segíteni induló platón ülő egyetemi docenssel, vállalkozóval, főmérnökkel, beosztottal, kétkezi munkással, messziről érkező és helyben élő testvérekkel. Arcnélküli angyalokkal, akik csak telefonon szóltak, hogy küldenek, adnak, átutalnak, eljutatnak. És arccal rendelkező örömhírhozókkal, aki hoztak, adtak, tettek, cselekedtek. Élelmiszerrel, tisztítószerrel, pénzzel, két kézzel. Fillérekkel és hatalmas tonnákkal.

Uram, nincs baj, nagyon sok jó ember van ebben az országban! Itt Trianon-napján, s a következő napokban nem volt szétszóratás, egymásnak feszülés, gyűlölet, itt és most összefogás volt, köszönés volt, integetés volt, tegezés volt, mi érzetük, érezhettük, hogy a „szeretet soha el nem múlik”:

Most kimosakodom. Hét nap harc után újra itthon, a koszos uniformis a mosógépben, én a hintaszékben ülve, csendben, már itthon, de most még magamban. Próbálom a látott képeket bezárni egy DVD-tokba, s betenni a képek sorába, oda a többi közé. Most kicsomagolok. Már nem lázasan, inkább lassan.

Nézve, bámulva egy-egy képet, elgondolkodva, és imádkozva.

Kérlek Uram, hogy ne hagyd őket magukra! Azokat, akik most is ott vannak poshadó és bűzös vízben az összeomlott ház romjain a reménytelennek tűnő jövővel. Támassz újra angyalokat, segítőket, örömhírhozókat. Olyan hatalmasokat – politikusokat, biztosítókat, adakozókat, két kézzel segítőket – akik eszközök lehetnek a Te reményteljes jövőben. Akik tudnak segíteni, hogy újra legyen mosolygó ház, otthon, s legyen benne ezer és ezer történet, vidáman nevető bútorok, és az udvarokon emberek üljenek, húsokat süssenek, s jó borokat igyanak, és a rettegés után újra vidám énekeket énekeljenek, és érezzék, hogy az „Isten szeret”.

Vigyázz ránk Urunk!

Ámen